És mi lesz azzal, aki közüzemi tartozásai miatt veszítheti el lakását

Az eladósodottsággal küzdő, és emiatt a lakhatásukat elveszítők problémahalmazából a politika gyakran csak a devizalapú jelzáloghitellel rendelkezők csoportját emeli ki, és számukra igyekszik megoldást kínálni. Ugyanakkor látszik, hogy a gazdasági válság okozta társadalmi sokk azokra is hatással volt, akik nem svájci frankban, vagy euróban adósodtak el, hanem akár forintalapú hitelük, vagy közüzemi tartozásaik miatt került veszélybe a lakásuk.

A Policy Agenda szerint három csoportba lehet sorolni azokat, akik számára a közüzemi tartozások, vagy a hitelhátralékok miatt probléma a lakás elvesztését hozhatja magával. Az első csoportban azokat értjük bele, akik átmeneti nehézségekkel kell, hogy szembesüljenek, és kis segítséggel rövidtávon képesek megoldani a problémáikat. Ezek főként azok a családok, ahol rendkívüli kiadások, vagy akár egyik kereső átmeneti kiesése miatt csökkent a bevétel, emiatt a törlesztésben is elmaradások vannak. Számukra szinte tisztán banki eszközökkel lehet menőtövet nyújtani, és eddig lényegében erre a mai szabályok is lehetőséget adtak (átmenetileg csökkentett részlet, futamidő hosszabbítása).

A második csoportba azok sorolhatóak, akik már komplexebb, és tartósabb problémával kell, hogy szembesüljenek. Ezeknél a családoknál már általában egyszerre több hátralék-probléma is felvetődik, mivel nem csak a hitelt adó banknak tartoznak, hanem esetleg személyi kölcsönük, közüzemi tartozásuk, vagy akár közös költség elmaradásuk is van. Ebben a körben a bankok már eszköznélküliek, sőt inkább a probléma megoldását hátráltató szereplők, mivel igyekeznek a többiekkel szemben minél előbb pénzükhöz jutni. Ezeknél az embereknél könnyen belátható, hogy átmeneti könnyítés már nem segít, mivel az anyagi gondjuk már meghaladja a korábban bármikor is fennállt fizetőképességüket. Itt lényegében állami segítség nélkül már nem lehet eredményt elérni. Ez egy külső, és ilyen szempontból független, közvetítő, moderáló megjelenését jelentené, aki folyamatos segítséget nyújtva egy reálisan tartható adósságrendezési tervet készít, letárgyal, és tulajdonképpen számon kér.

A harmadik csoport azoké, akik esetében olyan mértékű, és összetettségű az adóssághalmaz, hogy az ingatlan megmentése az árverezéstől már reménytelen. Ebben az esetben a lakhatás megteremtés az egyetlen cél, de ebben ismét állami szerepvállalás kell.

Az elemzés szerint téves feltételezés lenne, ha azt gondolnánk, hogy pusztán kormányzati eltökéltség hiánya miatt húzódik a probléma megoldása. Látható volt, hogy a ciklus eleje óta érezte a kabinet, hogy ezen a területen érdemi lépéseket kell tennie, különben súlyos társadalompolitikai konzekvenciákkal kell számolnia. Ugyanakkor külső és belső tényezők miatt nagyon kötött a kormány mozgástere. Feltehetőleg ez is okozta azt, hogy a mostani bejelentés nagyon hosszan húzódott.
A külső tényezők közül a legfontosabb, hogy jelentős állami forrásokat nem lehet invesztálni az ügybe,  hiszen  az államnak nincs több tízmilliárd forintja arra, hogy érdemben megsegítse a hiteleseket, de olyan egyoldalú lépéstől is tartózkodni kellett, amely akár a bankok hitelportfólióját tenné tönkre.

Hasonlóak voltak a belső tényezők is, volt egy erős megrendelés a társadalom részéről, hogy segíteni kell ezeken az embereken, de lehetőleg nem az adófizetők pénzéből. Érezhetően a bankok is nyomás alatt tartották a kabinetet, mivel nekik a bankadó sújtotta üzleti tervek kapcsán valamilyen pozitív jövőképet is fel kellett mutatniuk a tulajdonosaik felé. Ez pedig egyértelműen az lehetett, hogy állami segítséggel jelentősen javul a törlesztési hajlandóság.

A hétfőn bejelentett csomag igyekszik mindhárom csoport számára mentőövet dobni, de igazán senkit sem karol fel. Az árfolyam rögzítése levegőt biztosít azoknak, akik átmeneti nehézségekkel küzdenek, de ha már kialakult az adósságcsapda akkor nem segít ez a lehetőség. Az árfolyam rögzítése olyan eszköznek tűnik, mint a válság idején bevezetett, és törvényben rögzített opció azoknak, akik elveszítették munkahelyüket. Amennyiben valóban átmeneti a gond, akkor tényleges segítség, ha azonban láthatólag évek múlva is tarthatatlan helyzet konzerválására szolgál, akkor nem történik más, mint, hogy a következő kormányzati ciklusra áttolják a problémát.

Az árverezési moratórium kivezetése (fokozatosan, és csak kvótákkal adhatóak el a bebukott hitelek mögötti lakások) elsőre társadalompolitikailag valódi mentőövnek tűnik, de valójában inkább azt szolgálja, hogy a sok lakás ne kerülhessen ki egyszerre az ingatlanpiacra. Ez persze annyiban az eladósodottak érdeke is, hogy a kényszerértékesített lakás után ne nyomott vételárat kapjanak, hanem közelítsen ahhoz az értékhez, amely a hitelfelvételekor megállapításra került.

A komoly fizetési nehézségekkel küzdők számára a valódi segítséget a többedik alkalommal bejelentett Nemzeti Eszközkezelő Társaság jelenthetné, amely megvásárolja a bedőlt hitelek fedezetésül szolgáló lakásokat és azokat bérbe adja a volt tulajdonosoknak. Ugyanakkor továbbra sem látható, hogy érdemben milyen forrásból is lenne képes az állam ilyen rendszert működtetni, milyen mechanizmusok alapján osztják ki a lakásokat, és döntenek a vásárlás mellett. Láthatólag továbbra is hiányzik a fedezete ennek a lépésnek.

Az elemzés szerint valódi segítség lehetne az a része a megállapodásnak, hogy az állam kedvezményes kamattal támogatja a nagyobb lakásukat kisebbre cserélőket. Ez a lépés ugyanakkor ismét csak azoknak lehet érdemi lehetőség, akik átmeneti nehézségekkel küzdenek, és magas a mostani törlesztőrészletük. Kérdéses persze, hogy a nagyobb lakásukat mennyire lesznek képesek értékesíteni, és ezáltal pénzhez jutni az új ingatlan mérsékelt kamatú hitellel történő megvételéhez.

Az ötelemű megállapodásból az euró alapú jelzáloghitelezési moratórium feloldása nem jelent senkinek sem valódi segítséget, egyedül a kormány menekül meg egy Európai Unió jogrendjét sértő lépés miatti kötelezettségszegési eljárástól.

Jó kommunikációval politikailag a kormány rövid távon képes lehet profitálni a most bejelentett csomagból, de  a nyáron újra induló kilakoltatások ismét azt sugallják majd a választók számára, hogy mégsem kezelte kellőképpen a kormányzat ezt az ügyet.

A társadalompolitikai hatása ennél még kiszámíthatatlanabb lesz, mivel nem lehet tudni, hogy hosszabbtávon mi lesz azokkal a családokkal, akik elveszítik lakásukat, és esetleg még továbbra is adóssággal kénytelenek új életet kezdeni. Az ő esetükben egy állami bérlakás rendszer lehetne a valódi segítség, de ennek a feltételei egyenlőre nem adottak.

A Policy Agenda szerint a kormány nem azzal követi el a politikai hibát, hogy nem képes valódi és univerzális megoldást találni ezeknek az embereknek, hanem azzal, hogy túlzott várakozásokat teremtett a kérdés kapcsán. A politikai kommunikációban jól hangzó, de politikai termék szempontjából tarthatatlan ígéretek miatt sokan csalódni fognak a mostani kormánypártokban, ez pedig feltehetőleg a közvélemény-kutatási adatokban is látszódni fog.