IMF-ötletek válságkezelésre: ez Orbánéknak is érdekes lehet

A fejlett országok közül jelenleg Japán a legeladósodottabb - a távol-keleti ország államadóssága a GDP 220 százalékát is meghaladja 2011-es adatok szerint -, majd őt követi Görögország 160, illetve Olaszország 120 százalék körüli értékekkel. Portugália, Írország és az Egyesült Államok államadóssága ha kis mértékben is, de szintén meghaladja a GDP 100 százalékát, míg Izland és Belgium épp ennél a határnál mozog, derül ki az intézmény honlapján tegnap közzétett dokumentumból.

Miért súlyos a mostani helyzet?

A már önmagában is aggasztó tényt, hogy az elmúlt években egyre több ország került a száz százalékos érték fölé vagy annak közelébe, több tényező is súlyosbítja. Az IMF ide sorolja a kicsi gazdasági növekedést, a tartós költségvetési hiányokat és az elöregedő társadalmakat, amelyek egyre nagyobb tehertételt jelentenek a nagy társadalmi ellátórendszereknek.

A Valutaalap szerint ezen tényezők együttes hatása vezetett ahhoz, hogy ezeket az országokat sorozatban leminősítették a befektetők, illetve hogy utóbbiak államadósság-refinanszírozási költségei egyre növekednek - a tőkepiaci befektetők a növekvő kockázatokra hivatkozva csak egyre nagyobb hozamokért cserébe hajlandóak hitelezni az eurózóna eladósodott tagállamainak.        

Mindezek miatt a mai helyzetben még azoknak az országoknak is vissza kell fogniuk az állam-adósságcsökkentéssel kapcsolatos várakozásaikat az IMF szerint, amelyek elvileg betartják a játékszabályokat, és végrehajtják az előírt válságkezelési intézkedéseket.

Milyen válságkezelési alternatívák vannak?  

Ami a megoldási lehetőségeket illeti, a tanulmány szerint az egyre erősödő viták során szakértők általában három lehetőséget említenek arra, hogyan lehet csökkenteni az államadósságot.

Az első a fiskális megszorítások és a szigorú költségvetés politikája – ez gyakorlatilag a kormányzati kiadások jelentős csökkentésével és a társadalmi terhek növelésével próbálja fenntarthatóvá tenni az adósságpályát.

A második irányvonal a megszorítás helyett a növekedést állítja a középpontba: fiskális stimulussal, azaz például a kormányzati költések növelésével próbál növekedést generálni, és ezáltal megpróbálja kvázi kinőni az államadósságot.

A harmadik modell az úgynevezett pénzügyi elnyomás, amit például az Egyesült Államok alkalmazott a második világháború után. Ennek lényege, hogy az infláció éveken, évtizedeken keresztül magasabb a bankbetétek és állampapírok kamatánál, aminek köszönhetően a megtakarítók reálértékben folyamatosan veszteséget szenvednek el. 

Utóbbi a Pénzügyi Szemle blog példája alapján konkrétan ezt jelenti: ha tíz éven keresztül a bankbetétek és állampapírok három százalékot hoznak, miközben az infláció négy százalék, akkor a megtakarítók évente egy százalékos veszteséget szenvednek el reálértékben. Ezt a veszteséget azonban nyereségként valakinek be kell zsebelnie, ez pedig az állam.

Azzal tehát, hogy éveken keresztül az inflációnál alacsonyabb kamatokat fizet az állam az államadósság után, szépen lassan csökkenti annak reálértékét, azaz az adóssághegy leépítését végeredményben a megtakarítókkal fizetteti ki.

Melyek a fő tanulságai a múltbeli adósságválságoknak?

Az IMF tanulmánya kitért arra is, milyen, a ma számára is hasznos üzeneket lehet kiolvasni a korábbi krízisekből. Összesen 26 olyan esetet vizsgált 1875 óta, amelyben az államadósság túllépte a száz százalékot, és ezek alapján három fő tanulságot állapított meg.

Az első, hogy a magas államadóssággal küzdő országoknak kombinálniuk kell a növekedést ösztönző intézkedéseket az olyan költségvetési lépésekkel, amelyek hosszan tartó változásokat eredményeznek a kormányzati kiadásokban és az adórendszerben. A tanulmány korábbi példák alapján azonban figyelmeztet arra: a hatalmas fiskális kiigazítást végrehajtó országok például csak azután tudták redukálni államadósságukat, miután a reál-kamatlábak is csökkenni kezdtek, illetve miután valutaleértékeléssel segítették az export felfutását és így a gazdaság növekedését – azaz a monetáris politika is kellett a sikerhez.

A második tanulság, hogy az államadósságot akkor sikerül tartósan és nagyobb mértékben csökkenteni, ha a költségvetési kiigazító intézkedések is tartósak. Korábban Belgium és Kanada például részben azért volt sikeresebb Olaszország a válságkezelésben, mert az előbbiek inkább hajlandóak voltak tartós lépéseket tenni az államháztartás stabilizációja érdekében.

A harmadik tanulság, hogy mind a költségvetés egyensúlyba hozása, mind az államadósság csökkentése időbe telik. Belgiumnak például régebben tíz évébe került, hogy a hét százalékos költségvetési hiányt négy százalékos pluszba fordítsa át. Ráadásul az eladósodott gazdaságok igen sebezhetőek, és érzékenyen reagálhatnak a kívülről érkező sokkokra, figyelmeztet az IMF, ezzel utalva a jelenlegi helyzetre is.