A borász, aki a Filmművészetin végzett

Budapesten találkozunk, ahova Tomcsányi Árpád hetente egyszer jön nem boros, hanem „civil” munkája miatt. Mivel a magyar szak után, a Színház- és Filmművészeti Egyetemen televíziós műsorkészítőként diplomázott, jelenleg is végez digitális tartalomgyártói munkát egy informatikai cégnek. 

Miért van szüksége egy somlói borásznak egy budapesti kommunikációs állásra?

Tomcsányi Árpád: Gazdaságilag és szellemileg is hiszek a több lábon állásában. Egyrészt értéknek tartom, ha háromgyerekes apaként nem csak egy helyről számíthatok bevételre, így nem vagyok kiszolgáltatott. Másrészt, ha másfél napig videókat vágok, utána nagyon jó érzés kimenni a levegőre, fizikai munkát végezni, és fordítva. Sokszor a filmekhez szükséges kreatív ötleteim a meditatív jellegű szőlőmunka közben jönnek. Sajnos a hagyományos fizikai tevékenység elértéktelenedett, és ha nyolc-tíz órát ülünk egy irodában, utána inkább az edzőterembe megyünk mozogni. Én ezt megspórolom. 

Két munkahellyel nem érzi azt, hogy egyiknek sem tudja magát százszázalékosan átadni? 

Az egész életem arról szól, hogy próbálok a feladatok között fontossági sorrendet állítani. De azt gondolom, hogy hosszú távon harmóniában kell lennem önmagammal, és ehhez szükséges mindkét énemet vállalnom. A borászatban egyébként van segítségem, például a metszést a három hektáron teljesen egyedül csinálom, de a hajtásválogatást már nem. Pont azért elégszem meg ezzel a területnagysággal, hogy többféle feladat is beleférjen az időmbe, és ne unjak bele egyikbe sem.

Mit tud a Somló, amiért egy fiatal házaspár feladata a fővárosi életét, és oda költözött? 

A hegyhez közeledve már messziről érzékelhető a különlegessége: a síkságból kiemelkedik egy vulkáni kúp, rajta a szőlők, a házikók – szinte mesebeli. A borokban pedig érezhető egy nagyon erős sósság, amit a vulkanikus talajban élő organizmusoknak köszönhetünk. Gyerekként rajongtam az indiános, cowboyos filmekért, seprűnyélen vágtattam körbe a kis budai lakásunk szobáit. A természet és a szabadság később is fontos szerepet töltött be az életemben, de azt sosem mertem remélni, hogy vidékre költözök. A szüleim orvosok, és mindig szerettek volna a tudáson kívül valami kézzelfoghatót is továbbadni nekünk. Amikor édesapám elhatározta, hogy vesz egy kis szőlőt és hozzá egy nyaralót, betoppant egy betege, aki somlói borász volt, így került a családunk erre a vidékre. 

Hogy fogadták önöket a helyiek?

Ez máig kérdés. Eleinte a családi birtokon éltünk, de amikor elhatároztuk a feleségemmel, hogy ez lesz az otthonunk, akkor nem a közeli falvakban, hanem fent a hegyen vettünk egy százötven éves présházat. Ezt rengeteg munkával felújítottuk, és tavaly, a kislányunk születése előtt egy héttel beköltöztünk. 

Ezzel kell gazdálkodnunk, ezáltal megtaníthatjuk a gyerekeknek, hogy a víz érték. Az ivóvizet pedig a Séd-forrásból hozzuk, fantasztikus íze van. Ha ezt iszod két hónapig, a budapesti – egyébként jó minőségűnek tartott vizet – kiheréltnek, kezeltnek érzed. Van pár közösség, amelyeknek aktív tagjai vagyunk, de a helyiek közül csak néhány családdal van szoros kapcsolatunk. Tavasztól viszonylag sokan jönnek hozzánk kóstolni, tehát nem vagyunk magányosak. Akik nyitottak a borainkra, azok jellemzően az általunk képviselt értékeket is fontosnak tartják. Én nem szeretek analitikáról, savszerkezetről, maradék cukorról és aromákról beszélni, a borkóstolókon inkább magunkból osztunk meg egy-egy szeletet, attól függően, kit mi érdekel. Mesélünk az örömeinkről, a nehézségeinkről, a szőlőmunkákról, gazdálkodásról és arról, hogy milyen csodálatos világban élünk. De annak is örülünk, ha a vendégeink is megosztják azokat a gondolatokat, amelyek őket foglalkoztatják. 

Ahogy a borról gondolkodnak, az újdonságnak számít itthon?

Nem, százötven évvel ezelőtt pontosan így készítették a borokat. A szőlőben nem volt gyomirtó, rovarirtó, felszívódó vegyszerek, és a boroknál sem használtak csodaszereket. 

Ipari gondolkozással és technológiával akarunk az ellenőrzésünk alá vonni minden négyzetmétert, miközben képtelenek vagyunk megérteni, hogy a szőlő, a természet és a környezetünk mit szeretne. Az indulásnál, 2016-ban az organikus földművelés mellett tettük le a voksunkat, egy évvel később kezdtünk biodinamikus gazdálkodást folytatni, azaz már nemcsak arra figyelünk, hogy bizonyos szereket ne használjunk, vagy ne mérgezzük a talajt, hanem arra is, hogy gyógyítsuk. Rengeteg inspirációt kapunk ettől, de még így is nagyon sok tanulás és munka áll előttünk. Meg kell tanulnunk úgy gondolkozni a földről, hogy az egy élő, bonyolult szerkezet, amely mindennek az alapja. Natúr borokat öt éve készítünk, ez azt jelenti, hogy a borokhoz sem teszünk élesztőt, tápsót, cukrot, savat, ként, nem szűrünk, nem derítünk, nem technológiai módszerekkel akarjuk elkészíteni. 

Hogy jutott el a natúr borokig, hiszen az első szürete előtti éjszakán még YouTube-videókról tanulta a technikát?

Hát, bölcsésznek indultam, valóban volt honnan fejlődni. Az első szüretemnél még csak az elmélet volt meg, de hogy a szőlőt hogyan kell leszedni, ládákba tenni, elszállítani, feldolgozni, kipréselni, az még homályos volt, ezért nagyon izgultam. Elvégeztem egy borásziskolát, sommelier-képzéseket, és több pincészetnél hosszabb-rövidebb periódusokban dolgoztam, tehát az elképzeléseim folyamatosan alakultak. Podcastsorozatot is készítettem Borivók címmel, ez lehetőséget adott arra, hogy újabb szakmabelieket ismerjek meg. Amikor Budapesten éltünk, rengeteg borkóstolóra jártunk a feleségemmel, barátokkal, és kérdeztünk, kérdeztünk, kérdeztünk, illetve kóstoltunk. Egy idő után azt éreztem, hogy kiégtem. Minden arra épült, hogy szétszálazzuk, elemezzük a borokat, mintha tárgyak lennének – nem a pillanat megélésére törekedtünk. Ekkor futottam bele a natúr borokba, és ráébredtem, hogy a jól ismert rendszereimnél ezek messze túlmutatnak. 

Mekkora a nyitottság erre?

Nyugat-Európában már rég rájöttek, hogy az ipari mezőgazdasággal tönkretették a talajt, és a termelők egy csoportja évtizedek óta műveli így a szőlőit. Viszont most egyre nagyobb figyelmet kap Közép-Európa. Tizenöt éve senkit nem érdekelt, hogy Szlovákiában, Csehországban, Szlovéniában vagy Romániában minőségi borokat készítenek, mert mindenkit a francia, spanyol, német vagy olasz borok érdekeltek. Most viszont érzik a nyomást a kereskedők: újat kell mutatniuk. 

Cél volt, hogy külföldre is eljussanak a borai?
A cél az volt, hogy olyan borokat készítsünk, amelyeket esténként mi is szívesen meginnánk, csak hát egyre jobb lett az ízlésünk… Egyrészt nyilván büszkeséggel tölt el, és megtisztelve érzem magam, ha egy New York-i, washingtoni, berlini vagy milánói borbárból küldenek fotót, ahol Európa legjobb borai között sorakozhat a mienk. Másrészt igazából annak kellene örülnöm, ha kétezer kilométeren belül elfogyna, amit termelünk, a fenntarthatóság jegyében ez lenne az üdvözítő út. 

Hogy válik láthatóvá ezekről a helyekről egy kis somlói borászat?

Ezt már a 21. századnak köszönhetjük, mert mi senkit nem kerestünk meg. A social mediában viszonylag egyszerűen követhetik, amit csinálunk, és ha ezek után megkóstolják valahol a borunkat, kiderül, hogy összhangban van-e azzal, amit látnak. Például ránk írt az Instagramon egy japán kereskedő, hogy kóstolta Bécsben a borunkat, nagyon ízlett neki, van-e még belőle? 

A közösségimédia-felületek kezeléséhez pedig jól jön, hogy évekig tanult a képi ábrázolás trükkjeiről...

Így van. De ez igazából a jelenlétről és a hitelességről szól: azt mondd, amit csinálsz, és azt csináld, amit mondasz. 

Ha Somló, sokan elsőre a Kreinbacher Birtokra asszociálnak.

Ők a pezsgőkészítésben nagyon ügyesen megtalálták magukat. De ahhoz erős technológia és tudás kell, rengeteg anyagi befektetés és mondjuk egy francia pezsgőmester. Mi ennek pont az ellenkezőjét csináljuk: a lehető legkisebb beavatkozással megmutatni azt a valóságot, ami körülöttünk van. 

A mezőgazdasági pályázatokkal tudnak élni?

Kicsinek nagyok, nagynak kicsik vagyunk. Persze próbálkozunk, és tudnánk is mit fejleszteni, de számomra az a rendszer, hogy nagy cégek olcsóbban adják a termékeiket, majd rengeteg támogatásból tartják fenn magukat, nem követendő. Mi abból élünk, amit eladunk, és ahhoz, hogy fenntartsuk magunkat, hogy ilyen borokat készíthessünk, magasabb árat kell kérnünk. 

Magyarországon ezerrel pörög a gasztronómia, a 2022-es Michelin-értékeléscunami is ezt mutatta. Ez miként csapódik le önöknél?

Nagyon inspiráló elmenni egy-egy csúcsminőségű étterembe, ahol a borainkat is poharazzák. Az ott dolgozók rengeteg munkát fektetnek abba, hogy mit üzennek az ételeikkel. Olyan, mint amikor elmegyünk egy jó színházi előadásra, és ránk ömlik egy korszak történelme, szociológiája, érzelmei, nehézségei és kiemelkedő pillanatai. Egy jól összeállított vacsorában is felfedezhető egy állítás, amit a szakács gondol a gasztronómiánkról, kultúránkról, főzési hagyományainkról, szokásainkról. Kifejezetten motiváló egy ilyen szituációban kóstolni a saját borunkat. De azt szeretném, ha a boraink nemcsak a csúcsgasztronómiában lennének jelen. Legyen a hétköznapok ajándéka is, amikor este leülünk beszélgetni a családunkkal, a barátainkkal, elmeséljük, hogy kivel mi van, és közben elfogy egy palack élő és természethű bor.

Mi a következő terve?

Huh, rengeteg van… Somlón vettünk egy telket, és egy barátommal egy permakultúrás kert kialakításán dolgozunk. Zöldség, gyümölcs, fűszerek, és szeretnék majd állatokat is. A szőlő és a bor továbbra is a fő irány, de régen az emberek nem monokultúrában gondolkoztak, hanem sokszínűség jellemezte őket. Azt gondolom, ebből sokat lehet tanulni, és engem az hajt, hogy minél többet megértsek és megtapasztaljak a természet működéséből. Idén négy méhcsaláddal fog gazdagodni a kertünk, most végzem a méhésztanfolyamot, és látom, milyen fantasztikus, ahogy a méhek szerveződnek. Minden tervezésben fontosnak tartjuk az aktív megfigyelés állapotát, próbáljuk megérteni, mit szeretne a föld, és az miként egyeztethető össze a mi szándékainkkal.