Dőlnek az eurózónatagok - Mi lenne, ha már nekünk is eurónk lenne?

Az utóbbi 10-15 évben az ír gazdaság évente 5-10 százalékos ütemben bővült, így a válság előtti utolsó évben, azaz 2007-ben az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson mérve már közel felével haladta meg az EU átlagát. Hiba volna persze az ír csodát teljes egészében az euró átvételével magyarázni, de tény, hogy az euróövezet alacsony kamatkörnyezete is fűtötte a szédítő növekedést.
A kelta tigris a hét végén megrogyott, és külső segítséget kért fizetőképessége fenntartásához. Noha Dublin – Athéntól eltérően – azonnal komoly fiskális megszorításokkal reagált a válságra, végzetét így sem kerülhette el. Túlfűtött magánszektora ugyanis oly gyors ütemben omlott össze, hogy annak terheit már képtelen volt finanszírozni az állam. A bankmentő akciók az idén a GDP 32 százalékára emelhetik a költségvetési hiányt, az előző két évi, összesen 22 százalék után. Az állam adóssága 2013-ra a GDP 120 százalékára ugorhat a 2007-es 25 százalékról.

Mi a tanulsága Írország vesszőfutásának? A legfontosabb, hogy nincs „nagy ugrás”: az egyensúlyi szempontokat figyelmen kívül hagyó növekedés csak illúzió. Dublin ugyan látszólag megpróbálta szigorú fiskális politikával ellensúlyozni az olcsó hiteleket (rendre nullához közeli többleteket halmozott fel), az ár- és béremelkedés, valamint a folyó fizetési mérleg hiányának kordában tartására azonban ez is elégtelen volt. A versenyképesség romlása pedig lassan ölő méreg: általános fellendülés idején sem a politikusok, sem a magánszereplők nem hajlandók tudomást venni róla.

Magyarország is sokszor tévedt erre az útra, legyen szó akár felelőtlen fiskális politikáról, akár devizahitelezésről. És még be sem léptünk az euróövezetbe, amely tovább csökkentheti a veszélyérzetet. Mi lesz majd akkor? Már ha fennmarad addig a valutaunió...