A japán katasztrófa utórengései a világgazdaságban

A tragédia gazdasági hatásaira vonatkozóan az egyik – meglehetősen szűk látókörű – nézet az lehetne, hogy Japán igazán már nem számít a világgazdaságban. Több mint húsz év szokatlanul nyomott növekedés után a szigetország kibocsátása már alig játszik szerepet a globális gazdasági bővülés alakulásában. A csapás okozhat ugyan jelentős fennakadásokat az ellátási láncolatban, például az autóiparban vagy az informatikai eszközök előállításában és forgalmában, a zavarok azonban bizonyosan csak átmenetiek lesznek.

A felszínt nézve a világ két legnagyobb gazdaságának alig van félnivalója. Az Egyesült Államok kiviteléből Japán 5 százalékkal részesedik, Kínáéból 8 százalékkal. Ha a japán gazdaságban a legroszszabb forgatókönyv szerint súlyos zavarok támadnának, az USA-ra, illetve Kínára gyakorolt hatás akkor is korlátok között maradna, és csupán néhány tizedpontnyit tudna elvenni az éves GDP-növekedési rátából. A világ tíz legfejlettebb gazdasága közül egyedül Ausztrália esetében mutatható ki nagyobb fokú kitettség Japánnal szemben, mert az ötödik kontinens exportjának mintegy 19 százaléka irányul oda. A spektrum másik végén az euróövezet áll, amelynek a katasztrófával sújtott távol-keleti szigetországba irányuló kivitele alig 2 százalékot tesz ki a teljes exporton belül. A felzárkózó gazdaságok közül a Fülöp-szigetek és Indonézia kiviteléből irányul 16-16 százalékos hányad Japánba. Dél-Korea esetében a megfelelő mutató viszont csak 6 százalékon áll.

A fenti, beszűkült nézet azonban elvéti a legkritikusabb szempontot: a „japán sokk” valójában a gazdaság világszerte megfigyelhető gyengélkedése idején jött. A hajdan dinamikusan fejlődő szigetországban már két évtizeden át lanyha, egy százalék körüli átlagos növekedés volt kimutatható, az utóbbi időben azonban a globális gazdaság is éppen csak elkezdte a kilábalást a múlt század 30-as évei utáni legsúlyosabb válságából.

Mindezen túlmenően a japán sokk nem áll egyedül a hatásukat mostanság kifejtő negatív tényezők sorában, mert ugyanilyen aggályos az olajárak emelkedése és az Európát sújtó szuverén adósságválság. Külön-külön ezen sokkhatások egyikéről sem lehetne elmondani, hogy a közmondásos átbillenési pontot jelentenék, az együttes hatásuk azonban finoman fogalmazva is aggodalomra adhat okot.

Különösen fontos a kontextus: a világgazdaság a globális részvénypiacok euforikus feltámadása ellenére fölöttébb törékeny. A piacok szemlátomást elfelejtették azt a tanulságot, hogy a pénzügyi válságok vagy a buborékképződés után a kilábalás általában vontatott szokott lenni, mostanság pedig különösen híján vannak a ciklusok elhagyása idején megfigyelt „szökési sebességnek”, amire pedig szükség lenne a tartós fellendüléshez.

Vannak további bonyodalmak is, amelyek különösen bosszantóvá teszik a mai sokkhatásokat: a kormányok és a központi bankok elhasználták azt a muníciót, amelyhez általában nyúlni szoktak a nehéz időkben. Az irányadó kamatok a főbb gazdasági térségekben egyaránt nulla százalék közelében vannak, miközben a túlméretezett költségvetési kiadások nem kivételnek, hanem inkább szabálynak számítanak. Emiatt nem konvencionális – és gyakorta kipróbálatlan – gazdaságpolitikai eszközökhöz folyamodnak, mint amilyen a jegybankok által alkalmazott mennyiségi könnyítés.

Az ilyen, nem konvencionális gazdaságpolitikai eszközöket mindig átmeneti gyógymódnak tekintették, mert remélték, hogy hamarosan vissza lehet térni a válság előtti állapotokhoz. Amint azonban egymást érik a sokkhatások, a kivezető stratégiák életbeléptetését folyamatosan elhalasztják. Amint például a súlyos betegeket nem lehet levenni a lélegeztető- és életmentő készülékekről, hasonlóképpen nehéz megvonni a buborék utáni gazdaságoktól a folyamatosan injektált likviditási dózisokat, illetve a deficitköltekezést. A különösen nagy arányú munkanélküliség által sújtott időkben az állandó politikai nyomás csak fokozza és összekuszálja a problémákat.

Ezen a ponton jutunk el a legsúlyosabb aggályokhoz: a sokkhatások sorozata által megrázott válság utáni világban, ahol a jegybankoknak már nincs szabad mozgásterük a kamatok csökkentésére, nem nehéz elképzelni, hogy a féktelen pénztömegnövelés könnyekben fog végződni. A rettegett inflációs végjátszma hirtelen nagyon is valós lehetőséggé válik.

Bizonyos ellenerők természetesen működnek. Japán helyreállítja a pusztítás utáni károkat, ez némi fellendülést is kiválthat. Ez történt például az 1995-ös kobei földrengés idején is. De mint a kobei helyreállítás is hatástalan maradt az 1990 utáni első, elvesztegetett japán évtizedre nézve, lényegesen jobbat most sem lehet várni. Egy lebénult gazdaságban az újjáépítés legjobb esetben is csak átmeneti enyhülést okozhat.

Mindez pedig csak egy azon leckék közül, amelyeket jelenleg Japán kínál mindannyiunknak. A szigetország gazdasága ugyanis számos példával szolgált azokra a problémákra, amelyek az utóbbi években a globális gazdaságot sújtották. Az eszközárbuborékoktól kezdve a diszfunkcionális pénzügyi rendszeren és a valutaleértékelésen át egészen a monetáris politikai botorságokig, Japán számos tekintetben a mi jövőnk laboratóriumaként működött.

A világ azonban – sajnos – nem tanulta meg ezeket a leckéket a távol keleti országtól, és félő, hogy egy újabb tanulságot is elszalaszt. A 2011-es földrengés és szökőár jelentőségét nem ahhoz a mérsékelt hatáshoz kell igazítani, amelyet a katasztrófa a világgazdaságban ki fog fejteni. Az igazi üzenetet abban rejlik, hogy a sokkhatások egész sorozata miként bokszol bennünket egyre beljebb egy szűk sarokba.