Állam és atomenergia

Végigolvasva az elmúlt hét péntekjén közzétett tervezetet, a címben leírt két szóval tudnám leginkább jellemezni, vajon mely elemeiben mond tartalmilag lényegesen mást az új kormány által előkészített energiapolitika, mint az alig három évvel ezelőtt elfogadott előző. Az atomenergia szerepéről egészen bizonyosan lesznek még viták, így ezúttal csupán annyiban térnék ki erre, hogy a dokumentumban rögzített kevésbé ambiciózus atomtervek is mai áron minimálisan 2100-2300 milliárd forint tőkét igényelnek a tervezett új atomerőművi beruházás megvalósításához a következő évtizedben. Ez azt jelenti, hogy amennyiben állami tulajdonú vállalat építené meg az új erőművet (furcsa lenne, ha a jelenlegi kormány nem így gondolná), annak a következő 10 év alatt mintegy 700-800 milliárd forintos készpénzvagyont kellene felhalmoznia ahhoz, hogy egyáltalán az építéshez szükséges önrészt képes legyen biztosítani. Tekintettel arra, hogy változatlan profitkilátásokat feltételezve ez az összeg több, mint az MVM csoport teljes várható profitja a következő évtizedben, önmagában is igen feszített vállalásnak értékelhetnénk, ha kizárólag ezt az egyetlen közvetlen tulajdonosi célt tűzné ki maga elé az állam a következő évtizedre.

De a kormány nem kíván itt megállni, más területeken is fokozná az állam tulajdonosi szerepvállalását. A 2007-ben kidolgozott és hamarosan az archívumokba kerülő „régi” koncepcióban még egy a piaci koordinációt előtérbe helyező, kizárólag a piaci kudarcok bekövetkezése esetén aktivizálódó állam képe rajzolódott ki: „A jövőbeni állami szerepvállalás az energetikában alapvetően két területre irányulhat, egyfelől az energiapiaci modell kialakítására és bevezetésére, annak közvetett eszközökkel való irányítására és folyamatos korrekciójára, másfelől a nemzeti energiapiac külső, nemzetközi feltételeinek alakítására.” Az új energiapolitika már markáns állami tulajdonosi szerepnövekedést vizionál: „A jogi és gazdasági feltételek koherenciájának biztosítása önmagában nem elégséges eszköz a közjó és a nemzeti érdek hatékony érvényesítéséhez. Míg a villamosenergia-szektorban az állami tulajdonú MVM Zrt.-n és a Paksi Atomerőmű Zrt.-n keresztül az államnak jelentős közvetlen lehetősége maradt a piac befolyásolására, addig a földgáz- és kőolajszektorban ennek a megteremtése a cél…”

Kétségkívül igaz, hogy az állam mindig is sok szálon kapcsolódott és fog kapcsolódni ezekhez a szektorokhoz. Éppen a lehetséges állami jelenlét széles tárházára tekintettel (ágazati szabályozó, a szociálpolitika letéteményese, fejlesztő) azonban korántsem egyértelmű, hogy a tulajdonosi szerep erősítése a leghatékonyabb módja annak, hogy a kormányzat érvényesítse a társadalmi érdekeket a szektor szereplői irányában. Ha ugyanis az állam meglévő vállalatokban szerez részesedéseket, úgy az az összeg, amelyet egyébként szükséges új beruházásokra fordíthatna, nem új eszközöket hoz létre, hanem a vállalkozások jelenlegi tulajdonosaihoz áramlik, akik korántsem biztos, hogy a részvényeikért kapott vételárat újra Magyarországon kívánják majd befektetni. Miért is tennék, ha közben olyan adózási és profitkilátásokkal szembesülnek, amelyek nem teszik vonzóvá az ismételt befektetéseiket?

Biztosra vehető, hogy az állam tőkeereje kevés lesz ahhoz, hogy tulajdonosi ágon egyszerre készítse elő a paksi beruházás tőkefedezetét, szerezzen részesedéseket szolgáltató társaságokban, indítson gázkereskedelmi tevékenységet és építsen gázvezetéket. E lehetséges projekteket az állami döntéshozóknak ugyanúgy rangsorolniuk kellene, ahogy azt a magánvállalatok teszik a versengő befektetési ötletekkel. Az energiapolitika egyik legfontosabb szerepe, hogy e rangsorolás alapjául szolgáljon, de e célnak jelenlegi tartalmában nehezen tud majd megfelelni.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem kutatóközpont-vezetője