Tovább húzódik a görög szappanopera

Görögország elhasalása nem pusztán egy túlköltekező, megcsúszott állam kudarca. Egy keretrendszer borul meg, amelyben nem volt elképzelhető az, hogy egy a jóléti elit klubba tagságot nyert ország nem képes adósságaiért helytállni. Ez pedig nemcsak világnézeti, hanem komoly pénzügyi problémákat is jelent, többek között Németországban, amelyet jelenleg az európai pénzügyi stabilitás bástyájának tartunk.

Az ügy annak ellenére húzódik, hogy az eddigi tapasztalatok szerint az ilyenen jobb hamarabb túlesni. Az 1997-es ázsiai válságból például Dél-Korea pont annak köszönhetően lábalt ki gyorsan, hogy a gazdaságpolitika kevésbé tompította a pénzügyi krízis következményeit, mint azt az európai, illetve az amerikai gazdaságpolitika igyekszik megtenni. Igaz, az ázsiai kultúrától nem idegen a feszültségek ilyen könyörtelen stílusú rendezése. Az európai adósságválságban újra kell értelmezni a kockázat fogalmát, és felül kell vizsgálni azt az axiómát, hogy az állampapír kockázatmentes befektetés.

Ez pedig nem pusztán elméleti okfejtés! Az európai bankrendszer és a biztosítói szektor az elmúlt években jelentős kitettséget szerzett az eurózóna különböző országaiban, részben úgy, hogy helyi kibocsátású állampapírokat vásároltak, részben úgy, hogy az ottani bankrendszer számára nyújtottak hitelt. Az adósságválság nemcsak az állam, hanem szükségszerűen a helyi pénzügyi szektor válsága is, sőt, Írország esetében például éppen a bankrendszer összeroppanása temeti maga alá az államot, hacsak az állam nem dönt úgy, hogy mégsem áll jót az ír bankok kötelezettségeiért, és hagyja, hogy a fent említett külföldi finanszírozók vigyék el a veszteségek jó részét.

A pénzügyi krízis egyik fő ismeretlene pontosan ez: a periféria országainak, illetve bankjainak csődje pontosan milyen pénzügyi következményekkel jár Európa többi bankja (leginkább a landesbankok) és biztosítója számára? A biztosítási szektor majdnem olyan fontos, mint a bankok, hiszen gondoljunk csak arra, hogy az amerikai tőkepiacok akkor kapták a döntő gyomrost, amikor az AIG csődöt jelentett. A biztosítóknál még annyira sem kell a befektetéseket piaci értéken számon tartani, mint a bankoknál, ahol a könyvek bizonyos részei nem kerülhetik el az átértékelést, még ha ez az átértékelés nem is teljes körű. Ehhez képest a biztosítási fedezeti portfóliók esetében nagyon gyakori a beszerzési értéken történő nyilvántartás, márpedig egy hosszú lejáratú görög vagy portugál államkötvény, nem beszélve például az Allied Irish Bank kötvényeiről, már régen nem ér száz százalékot.

A biztosítók ráadásul a CDS-piac fontos szereplői, hitelezési biztosítást nyújtva a pénzügyi rendszer többi résztvevőjének is. Ha egy biztosító csődbe menne, akkor az általa nyújtott biztosítás nem érne semmit, a CDS-ügyletek másik oldalán álló bankok nyitott kockázati pozíciója pedig hirtelen megugrana. Ez akkor is visszafogná a hitelezési aktivitást és emelné a kockázati prémiumokat, ha maguk a bankok egyébként nem szenvednének el direkt veszteségeket. A külföldi nem banki privát szektornak egyébként Spanyolország felé másfélszer akkora kitettsége van, mint a bankoknak, de Írország esetében ez az arány két és félszeres, Portugáliánál pedig háromszoros. Ennek egy része biztosítói, a többi feltehetően nyugdíjpénztárak és befektetési alapok portfólióit „hizlalja”, de a stressz még így is jelentős.

Az elkerülhetetlen csőd halogatása mögött pont az húzódik meg, hogy azon túl, hogy az eurózóna működtetésére merőben új politikai együttműködésre van szükség, az új európai politikai egység létrejöttének nulladik lépésében csődöt jelentő adósok által okozott károkat még megbecsülni sem tudjuk. Ahhoz, hogy Görögországot és sorstársait hagyjuk elbukni, tudnunk kell, ki mindenkire és mennyi pénzt kell még majd emiatt az adófizetőknek költeni. Ha ebben tisztábban látnak Angela Merkel és európai kollégái, akkor jöhet a tisztítótűz.