Kína nem tudja a könyökével félrelökni Amerikát

Ennek a problémának a megvitatásához fontos igazodási pontokkal szolgált Arvind Subramanian, aki nemrég a következő címen jelentetett meg könyvet: Elhalványodás: élet a kínai gazdasági dominancia árnyékában. (A szerző egyébként kollégám a Peterson Nemzetközi Gazdasági Intézetben, és voltak más témákban közös munkáink.) Subramanian a gazdasági dominancia mérésére szolgáló index kimunkálásán dolgozik. Ennek az eszköznek mindenütt a vita középpontjába kellene kerülni, valahányszor a világgazdaságban betöltött vezető szerep változásáról esik szó. Ráadásul nincs szükség semmilyen közgazdaságtani ismeretre ahhoz, hogy valakit magával ragadjon a könyv, amely a hatalomról szól, tisztán és egyszerűen.

Melyik ország múlja felül az Egyesült Államokat?
Az alapul vett tények kétségbevonhatatlanok. Nagy-Britannia a világ domináns gazdasági hatalma volt az iparosítás XIX. század eleji kibontakozásától számítva. Az egyeduralmát azonban idővel fokozatosan elhalványította az Egyesült Államok, amely – legalábbis 1945 óta – elvitathatatlan vezető szerepre tett szert a piaci alapú gazdaságok körében.

Az ipari termelésben az Egyesült Államok már a XIX. század vége felé felülmúlta Nagy-Britanniát, ez azonban nem volt elég ahhoz, hogy átbillenjen a hatalmi mérleg nyelve. A gazdasági túlsúly akkor tevődött át Amerikára, amikor Nagy-Britannia hatalmas folyómérleg-deficiteket kezdett felhalmozni az első, majd a második világháború idején. Londonnak óriási kölcsönöket kellett felvennie, hogy finanszírozni tudja katonai erőfeszítéseit. Az import ezekben az időkben lényegesen meghaladta a kivitelt. A világ aranykészleteinek döntő hányada az idő tájt jutott az Egyesült Államok kezére.

A mérleghiányok aláásták a brit fontsterling szerepét nemzetközi viszonylatban, miközben a dollár a csúcsra jutott. A folyamat az 1944-es Bretton Woods-i konferencia után teljesedett ki, ahol megállapodtak, hogy az egyes országok dollárban és aranyban fogják a tartalékaikat őrizni. Nemrég azonban Amerikában is megfordultak a dolgok, miután az ország elkezdett hatalmas folyómérleg-deficiteket kimutatni és felhalmozni, és sokkal többet vásárolt a világ többi országától, mint amennyit saját javainak és szolgáltatásainak külföldi értékesítésével kitermelt. Ebben a dimenzióban vizsgálva az Egyesült Államok látszólag arra van ítélve, hogy megismételje a britek hibáját.

Ezzel egyidejűleg a felzárkózó államokban megnőtt az egy főre jutó jövedelem, csakúgy, mint a nemzetközi súlyuk. Főleg Kína követett az utóbbi bő egy évtizedben olyan stratégiát, amelynek része volt a tetemes folyó fizetésimérleg-többletek elérése és jelentős valutatartalékok felhalmozása. Utóbbiak szintje a híradások szerint már 3000 milliárd dollár felett van. Ezzel kapcsolatban hangoztatja Subramanian azt a provokatív érvet, hogy a gazdasági dominancia területén Kína már túlszárnyalta az Egyesült Államokat, csak még nem ébredtünk fel erre az új valóságra.
A történet magával ragadó, és jól adják elő, de természetesen bőven van még rajta vitatnivaló. Tisztázni kellene például, hogy a britek hanyatlása azért következett-e be, mert az Egyesült Államok megállíthatatlan volt, vagy azért, mert a birodalom egészében és odahaza is súlyos problémák támadtak.

Nem is oly rég egyesek még úgy tekintettek Japánra, hogy felülmúlja majd Amerikát. Európáról szintén feltételezték, hogy globális gazdasági dominanciára tör. Ma mindkét megállapítás abszurdnak hatna. A hitelrendszer mindkét esetben kikerült az ellenőrzés alól: Japánban a 80-as években túl sokat hiteleztek a magánszektornak, az euróövezetben pedig a századforduló után a tagállamok adósodtak el mértéktelenül.
Hasonlóképpen bizonytalan, vajon egyenletes lesz-e a kínai fejlődés vonala. Az állótőke-beruházások itt megközelítik a GDP 50 százalékát, ez valószínűleg világrekord. A cégeknek és a háztartásoknak folyósított hitel állománya gyorsan növekszik. Vajon ez nem éppen az, ami kisiklatta a japán növekedést?

Ami pedig olyan tartalék valuta kibocsátásának képességét illeti, amelyet a befektetők és a kormányok készek felhalmozni, itt Kína valóban rendelkezik számos szükséges előfeltétellel, ahogy azt Subramanian is állítja. Néhány kritikus elem azonban még mindig hiányzik, beleértve a teljesen kifejlett tulajdonjogi rendszert. Ezért, ha aggályok támadnak arról, miként tudja valaki a pénzét kivonni egy országból, akkor Kína nem az a hely, ahol az ember szívesen őrizné a tartalékait.

A külső kihívások időnként maguk alá temetnek államokat. Gyakoribb azonban, hogy a belső problémák bizonyulnak végzetesnek: a hatalmon lévő rezsimek nem tudják biztosítani a növekedést, elillan a legitimitásuk, miközben az emberek a kijáratok felé kezdenek tolongani (vagy legalábbis elkezdik kimenekíteni a pénzüket). Ha az Egyesült Államok pozíciója valamikor a közeli jövőben elhalványulna, annak oka elsősorban a társadalmi kohéziójának az elvesztése vagy a diszfunkcionális politika lenne. Ebben az esetben Kína a helyébe léphetne, és ki tudná tölteni a vákuumot. Ez azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy félre tudná lökni a könyökével Amerikát.

Copyright: Project Syndicate, 2011,
www.project-syndicate.org