Elemző: Alakítsuk át az eurót arannyá és ezüstté

Az európai politikai zsákutca által támasztott veszélyeket aligha lehet túlbecsülni. Az 1930-as évek elején a monetáris politika következetlensége bénította meg az Egyesült Államokat. Annak idején a Federal Reserve Bank of New York megoldhatatlan konfliktusba keveredett a Chicago Fed vezetésével a monetáris enyhítés kérdésében (amelyet akkor értékpapírok nyílt piaci felvásárlásával hajtottak végre).

Ma a Németország és Franciaország közötti gazdaságpolitikai viták okoznak olyan fokú bizonytalanságot, amely potenciálisan még pusztítóbb. Az európai kormányok immár néhány havonta jelentkeznek újabb és egyre találékonyabb kezdeményezésekkel az euróövezet adósságválságának megoldására. Ezeket rövid ideig eufória követi a piacokon, majd ismét jönnek a kétségek. Egy reálisnak látszó végjátékot eközben senki sem tud elképzelni.

Európának a múltba kellene tekintenie, amikor korábbi válságok innovatív megoldásokat hoztak a felszínre. Annak idején az Európai Monetáris Rendszer (EMS) elhúzódó zavarai 1992 szeptembere és 1993 júliusa között azzal fenyegettek, hogy kisiklik az egész európai integráció. Ami akkor egyetlen állam (Olaszország) problémájának látszott, az később dominóként döntötte romba Nagy-Britannia, Spanyolország és Portugália valutarendszerét, sőt, Franciaországot is sebezhetővé tette. Akkoriban, csakúgy, mint ma, Európa jövője volt a tét.

Egy emlékezetes, Brüsszelben tartott, lázas éjszakai tanácskozáson akkor olyan megoldást választottak, amely első ránézésre kontraproduktívnak látszott. Az ingadozási sávok jelentős – plusz-mínusz 15 százalékos – kiterjesztése a központi paritási szinttől látszólag egészen távolivá tette a közös valuta bevezethetőségét. A lépéssel azonban elvették a sebezhetőbb valutákkal szembeni, korábban egyirányúnak tekintett spekulációs fogadási esélyeket, amivel kikapcsolták az instabilitás fő hajtóerejét.

A lebegtetési sávok 1993-as kiszélesítésének mai megfelelője az lehetne, hogy fenntartanák az eurót az összes tagállam számára, közülük azonban néhánynak (elvben pedig mindegyiknek) lehetővé tennék nemzeti valuta bevezetését, ha az szükségesnek látszana. Ha valamely ország erre az útra lép, annak az új valutája nyilván azonnali értékvesztésen esne át. Kalifornia nemrég hasonló lépésekkel próbálkozott, amikor saját kötelezvényeket bocsátott ki, szembesülve a tőkepiaci források elérhetetlenségével.

Egy hasonló európai stabilizációs erőfeszítés sikerét később azon lehetne lemérni, hogy miként alakul az újonnan forgalomba hozott valuta értéke. Ha a célokat sikerülne elérni – azaz stabilizálódna a fiskális helyzet és újraindulna a növekedés –, akkor az értékkülönbözet idővel eltűnne. Annak idején, 1993 után a francia frank jegyzése a helyes gazdaságpolitikai lépések nyomán idővel visszatért az árfolyam-ingadozási sávba.

Ennek az eljárásnak lenne egy fontos előnye: nem kellene átdenominálni a banki eszközöket és forrásokat. A lépéssel el lehetne hárítani azt a nagyszámú jogi keresetet, amely egy radikálisabb alternatíva követését kísérné.

Természetesen az is egy lehetőség lenne, hogy a két fizetőeszköz nem konvergál, és mindkettő huzamosabb ideig forgalomban marad. Ez egyáltalán nem új felvetés, mert már a monetáris unióról folytatott korai, 90-es évek eleji viták során külön lehetőségként foglalkoztak azzal, hogy a közös valuta a valóságban nem lenne egységes és egyetlen valuta. Az ötlet ily módon nem marginális viták elméleti konstrukciójának tekintendő, hanem egy valós történelmi alternatívának.

A valóságban is van fölöttébb meglepő párhuzam kétféle pénz hosszabb ideig tartó egyidejű létezésére. Az aranystandard 1870-es győzelme előtt Európa évszázadokon keresztül alkalmazott egy – az arany és az ezüst egyidejű használatával járó – bimetál rendszert. A rendszer főleg azért volt oly sikeres, mert az érméket más-más célra használták. A nagy értékű aranyérméket nagy összegű tranzakciók és nemzetközi üzleti műveletek céljára vették igénybe. A kisebb értékű ezüstérméket a napi tranzakciók során – például alacsonyabb bérek vagy bérleti díjak, járadékok fizetésére – használták.

Amint ebben a rendszerben az aranyhoz képest leértékelődött az ezüst, a reálbérek is csökkentek, és javult a versenyképesség. A korai olasz textilmunkások ezüstben kifejezett béreinek értéke csökkent, miközben a termékeik továbbra is aranyban mért áron keltek el a nemzetközi luxuspiacokon. Ez az egyik oka annak, hogy egyes elméleti közgazdászok – közöttük Milton Friedman – lényegéből eredően tartották stabilabbnak a bimetálstandard-rendszert, mint a csak az aranyon alapuló, monometál változatot.

Napjainkban a korai bimetálrendszerek kiigazítási mechanizmusa úgy nézhetne ki, hogy a görögöknél például a nemzeti valutában fizetnék a béreket, mindaddig, amíg ez utóbbi pénznem csökkentett értékkel lenne forgalomban. Ez felelne meg az ezüstpénznek. Eközben az euró képviselné a rendszerben az aranystandard mechanizmust. Ennek stabilitását a már ma is létező intézmények szavatolnák: az Európai Központi Bank és azok a központi bankok, ahol új, alternatív valuta nincs forgalomban. Ebben az értelemben az EU magtérsége lenne a XVIII. és a korai XIX. századi Nagy-Britannia megfelelője, amelyben csak aranystandard volt.

A valuták választékának fenntartása, akár egy országban, akár nemzetközi rendszerben manapság bizarr benyomást kelt. Ilyen lépést azonban meg lehet tenni, mint ahogy a múltban meg is tették, és sikeres lehet olyan időkben, amikor a stabilitás iránt oly nagy az igény.

Harold James, a Princeton Egyetem történelemprofesszora-->