A változás változásának éve

Egy évvel ezelőtt rémálomnak tűnt, hogy az Egyesült Királyság kiléphet az Európai Unióból, most úgy kezeljük az esetet, mintha mi sem történt volna.

Donald Trump elnökké választása legfeljebb a tudományos fantasztikus irodalom része volt, most azonban ízlelgetjük, hogy vajon milyen is lesz vele Amerika. Európában érezhető az ötven éve meghatározó politikai elit szklerózisa és kapálózása azért, hogy kontroll alatt tudja tartani a régió társadalmi és politikai folyamatait. A menekültválság kapcsán a mindennapok realitásává vált a Közel-Kelet forrongása és a polgárháborús köntösbe öltözött sokfrontos vallási és etnikai háború, ami szintén nem független a gyarmati rendszer összeomlása után kialakult diktatórikus vezetés elöregedésétől. 2016-ban az arcunkba kaptuk, hogy ez a világ nem az, amelyet megszoktunk. Még akkor sem, ha sokan nem hajlandók tudomásul venni a változásokat.

A világ valamikor a válság környékén olyan fordulóponthoz, úgynevezett tipping pointhoz érkezett, ahol a korábbi fejlődés, változás következményei kritikus tömeggé álltak össze. Sok elemzés szól arról, hogy monetáris politikával vagy aktív költségvetési rásegítéssel hogyan lehetne újraindítani a gazdasági növekedést, mivel – szól az uralkodó narratíva – az az egyedüli tartós megoldás a világ bajaira.

A világgazdaság magas növekedésű huszonöt éves periódusa, amely meghatározza tudatunkat és világképünket, egy kivételes eseménysor hosszan tartó, de mégiscsak átmeneti következménye volt. A hidegháború végével több mint kétmilliárd ember kapcsolódott be a globális termelési láncba (ez az úgynevezett kiszervezési folyamat vagy outsourcing), és jelentős gazdasági növekedést hozott az egész világon. A világkereskedelem dollárértéke ebben az időszakban a tizenhatszorosára emelkedett, globális GDP-hez viszonyított aránya pedig majdnem másfélszeresére nőtt. A nyertesek: a fejlődő világ országai, valamint a fejlett gazdaságok politikai, vállalati és magasan képzett értelmiségi elitje. A vesztesek: a fejlett országok középosztálya, egyre nagyobb arányban.

A kiszervezési mánia azonban nem tart örökké, a nemzetközi vállalati szektor átalakulása egyszer lezárul. Ekkor a változásnak vége van, a növekedés organikus sebességre vált, ami csalódás azoknak, akik arra számítanak, hogy a következő negyedszázad olyan lesz, mint a megelőző huszonöt év volt. A strukturálisan visszaeső konjunktúra érzékenyen érinti azokat, akik az örökké tartó növekedés reményében jelentősen eladósodtak, legyenek azok nagyvállalatok vagy egész gazdaságok, és amelyek feszültséggócként rontják a globális befektetői hangulatot, egyúttal rendkívül óvatossá teszik a pénzügyi szektort.

A lassulás hatásait súlyosbítja a negyedik ipari forradalom, az, amelytől csak a jövőnket féltjük, pedig valójában már tizenöt éve tart, és jelentős munkaerő-ráfordítás nélkül növeli a magánszektor kibocsátását. A munkahelyek elvesztése tehát nemcsak a geopolitikai folyamatok által lehetővé vált kiszervezési tevékenység, hanem a brutális technológiai fejlődés következménye is, egy olyan társadalmi válságjelenség, amelyre sem az „agyatlanul” laza monetáris politika, sem a voluntarista költségvetési lazítás nem kínál tartós megoldást. A politikai elit, amely mereven elzárkózott a folyamat tudomásulvételétől, és nem merte nevén nevezni a gyereket, most kapkod, hogy a forrongást miként állítsa meg.

A válaszul megjelent alternatív politikai erők pedig a maguk szempontjából vett pragmatikus megközelítéssel igyekeznek megszólítani a reményvesztett és csalódott tömegeket, sokszor pusztán azáltal, hogy definiálni merik a valós problémákat, és nem törődnek azzal, ha a régi elitek a rasszizmus vagy a gyűlöletkeltés vádjával igyekeznek őket elintézni. Az események központjában van Európa, amely a hidegháború vége óta nem volt képes definiálni, ki is valójában, miért áll ki, és miért nem, és hogy milyen stratégiák alapján képzeli el biztosítani önvédelmét és fennmaradását.
A változás, amely egy pénzügyi válság köntösébe bújva férkőzött be az életünkbe nyolc évvel ezelőtt, mára dübörög, de még egyáltalán nem érte el a teljes sebességét. A régi rend fellazul, még ha nem is értékeljük ezt kellőképpen. Ki kell mondani: a Brexittel a második világháború után kialakult világrend feslett szét, és még nem tudjuk, mi jön helyette.

Az új világrend – amelyben ismét megjelenik a nemzet mint rendező alapegység, amelyben szembe kell nézni a határokon túli, de mindenkit érintő káosszal, amelyben mozgósítva vannak az elfelejtett tömegek – merőben más lesz, mint amit eddigi életünk során megszoktunk. Nem lesz kétpólusú, mint a hidegháború, nem lesz egyetlen ország által dominált és rendben tartott, mint az utána következő huszonöt év. Nemzeti érdekek alapján szerveződik, pontosabban olyan érdekek alapján, amelyeket az uralkodó elitek nemzeti érdekeknek definiálnak. Az új világrend létrejöttét a régi rend autonóm felbomlásának, alapjai repedezésének köszönheti, de ez nem jelent egy hidegháborúhoz hasonló stabilitást. Inkább rendszer lesz ez, mint rend, egy stratégiai környezet és viselkedésforma, ahol az igazi állandóságot csak a folyamatos változás ténye fogja képviselni.

A rendszerben lesz rugalmasság, és nem fogja lerántani egy-egy kisebb vagy közepes szereplő bukása, sőt a pénzügyi válságokban elhulló férgese észhez térítheti és megerősítheti a józanabbakat. Ugyanakkor minden átmeneti egyensúly törékeny és instabil lesz, és magában hordozza az eszkaláció kockázatát.

2017 több európai választással, egy új amerikai politikai garnitúrával, és Hszi Csin-ping második ötéves főtitkári periódusának kezdetével fog bennünket kényeztetni. A változások sebessége valószínűleg csak növekedni fog.