Kovács Árpád: a magyar bérek még most sem versenyképesek a nyugatiakkal

Mit tart a leginkább kockázatosnak a 2018-as költségvetésben?

A legnagyobb kockázat, hogy nagy valószínűséggel az export alakulása nem tud majd lépést tartani az import növekedésével. Ennél kisebb kockázat a GDP növekedési pályájának alakulása. Tény, hogy a Költségvetési Tanács (KT) felhívta a figyelmet a teljesítési kockázatokra, és jelezte, hogy a szakmai értékelések többsége a költségvetési alappályához figyelembe vettnél kisebb, 3,1–4,1 százalékos sávban teljesülő gazdasági növekedést lát, de a válasz erre az, hogy 200 milliárd forint feletti a költségvetésben az ennek ellensúlyozását szolgáló tartalék. Olyan kockázat tehát nincs, amely a KT által vizsgálandó szabálynak a teljesíthetőségét – miszerint GDP-arányosan csökkennie kell az államadósságnak – veszélyeztetné, hiszen e tekintetben olyan mértékű a túlbiztosítás, hogy ha a borúlátó növekedési prognózisok valósulnak meg, az adósságszabály akkor is betartható.

De az MNB azt mondja, hogy el kell törölni az Országvédelmi Alapot, hogy teljesüljön a költségvetés.

Az MNB azt mondja, hogy erre az összegre úgy kell tekinteni, mintha nem is lenne. A KT véleménye, és magam is azt mondom, hogy tekintsünk rá úgy: van, de akkor se költsük el, ha nagy bajban vagyunk. Ha év végén baj lenne, akkor ez nem kis pénz, ha viszont nincs gond, akkor a gazdasági növekedés szempontjából sem kis összeg, amit felhasználhatunk.

A költségvetési hiánnyal akkor ezek szerint nem lesz gond?

Az államháztartás hiánya rendben van, de az egyszeri tételek hatásának kiszűrésével számított strukturális egyenleg – amit követelményként az EU is megfogalmazott – minden bizonnyal nem teljesül. Ehhez szerencsére nincs szankció kapcsolva. Ennek 1,5-1,6 százaléknak kellene lennie, de 2,4 százalék lesz. Természetesen mindnyájunk érdeke, hogy ezen javítsunk, ezt a mutatót erőteljesebben kell korrigálni így a későbbiekben. Feszített a költségvetés, de egyensúlyi kockázat nincs.

Korábban említette, hogy versenyképességi kockázatokat is lát.

Igen, abban, hogy azok az erőfeszítések, amelyeket a kkv-szektor támogatására, versenyképességére, hatékonyságára fordított az ország, lassabban fordulnak termőre, mint szeretnénk, és ahogy talán lehetséges lenne. Nem jó, ha a versenyképesség javulása lassabb lesz, mint szeretnénk. Ezért is kérdés, hogy a jövő év ugrópontot jelent-e a tovább emelkedő pályának, vagy meg kell elégednünk szerényebb növekedéssel. A vállalkozói ötletek és az innováció fontos kérdés. Az pedig adottság, hogy Magyarország kicsi belső piaccal rendelkezik, aki növekedni akar, annak exportra kell termelnie, s egy nagyobb térség vállalkozóival kell versenyeznie. A kérdés valójában az, hogy hosszú távon 2-2,5 százalékos növekedést hozunk-e, amivel nincs utolérési effektus, vagy képesek vagyunk 3,5 százaléknál is többet teljesíteni. Bizonyos utolérési momentum már látszik, nem a tartós leszakadás a jellemző, de az innovációs források felhasználásának hatékonyabbnak kell lennie. Fontos, hogy megtaláljuk, valójában hol van az állam gazdaságszervező intézkedéseinek határa egy masszívan magángazdasági környezetben. Azt is látni kell, hogy ha az állam intenzíven beszáll a gazdaságba, akkor az összes piaci frontot behozza az állami területre. Mindnyájan azt akarjuk, hogy gazdaságunk tőkés gazdaság legyen, ne pedig sajátos konglomerátum.

Van elég tere a magángazdaságnak, vagy meg kellett volna már állnia az állami terjeszkedésnek?

Amikor régen privatizációval foglalkoztam, azt vallottuk, ha egy országban a magángazdaság aránya eléri a 40 százalékot, akkor ennek szabályai szerint működik a rendszer. Magyarországon ma már 90 százalékos a magángazdaság részesedése. Még az is nagyon jelentősen magánkapcsolatokon keresztül valósul meg, ahová az állam bevásárolta magát. Az energia-szektorban például jelentős az állami részesedés, de nem meghatározó. A bankszektorban is látunk ilyet, de ez – szerintem – még messze nem egy államkapitalista irány, és ennek veszélye sincs. Inkább az a helyzet, hogy igen jelentős a piacszervező aktivitása az államnak, de azt lehet mondani, hogy erre kényszerül jelenleg. Egy ország egybetartása szempontjából fontos, hogy beavatkozzon az állam ott, ahol kell, az embereknek legyen munkájuk, és adott esetben az államnak ezért veszteséget is vállalnia kell. Könnyű azt mondani, hogy jó lenne több magánkezdeményezés és kevesebb állami szerep, de ha nincs magánberuházás, akkor a GDP-növekedés érdekében lépni kell.

A jövő évi költségvetésben jut elegendő pénz a versenyképesség szempontjából fontos dolgokra, az oktatásra, egészségügyre, vagyis a humán erőforrásra?

Aki ezen a területen dolgozik, sose fogja ezeket a forrásokat elégnek tartani. Nominálisan minden területen van a finanszírozásban előrelépés, tényleg „mindenki lép egyet előre”, sőt való igaz, hogy van, aki kettőt, hármat is. Az oktatás, az egészségügy, a szociális ellátás csak hosszabb távon segíti a versenyképességet, az infrastruktúra fejlesztése, a kedvezményes hitel, a munkaerőpiaci támogatás pedig szinte azonnal. Meg kell találni a helyes arányt. Muszáj növelni a gazdasági szereplőknek nyújtott támogatást, ha önmaguktól – ennek számos méltányolandó oka lehet – nem képesek rá, hogy fenntartsák a növekedést. Lehet, elsőre nem tűnik kézenfekvőnek, de a versenyképesség érdekében az elkövetkező években egyre többet kell költeni a biztonsági kérdésekre is, mert egy országnak nyugalomra van szüksége, s kiemelten fontos a közlekedés biztonsága is. Ha a migránsok vándorolnak, és belső határzárak vannak az unióban, akkor megbukik az a rendszer, amely a percre pontos beszállításra van berendezkedve, óriási versenyképességi veszteséggel. Tény, hogy van egy vita a munkaalapú és a tudásalapú társadalom között, most viszont ott tartunk, hogy főként a megfelelően képzett munkaerőben van hiány, aminek oldása a következő időszak nagy feladata lesz.

Ez jelenti a kockázatot a növekedésre nézve?

A helyzet az, hogy növekszik a munkaerőhiány, de van 200-300 ezer ember, akiket nagyon nehéz visszavezetni az elsődleges munkaerőpiacra. Ez a szám 800 ezerről indult. A munkahelyteremtés eredményei tagadhatatlanok. Tudomásul kell venni azt is, hogy lesznek olyanok, akiknek a munka a jövőben is a közmunkát fogja jelenteni.

Sok cégvezető azt mondja, hogy csökkentették a felvételi követelményeket a munkaerőhiány miatt, másrészt arra panaszkodnak, hogy a képzett munkaerő elhagyta az országot, és ezzel nem tudnak mit kezdeni.

A korábbi nyomott munkabérekkel nem lehetett itthon tartani az embereket. Szükségszerűség volt a fizetések növelése, ami egyébként jórészt a fogyasztási adókon és a megtakarításokon keresztül visszatér az államháztartásba. Nem az alacsonyan tartott bérek adják a versenyképességünket, hanem az, hogy tisztességesebben fizetjük meg az embereket. Jelenleg jelentős humántőke-export van Magyarországról, például az osztrák vendéglátóiparba, és magyar személyzet van sok helyen még a benzinkutakon is. A határok nélküli világban ez a helyzet. Az is igaz, hogy a honi bérek még a mostani szinten sem versenyképesek a nyugatiakkal, még így is növelni kell őket. A 2016–18-as időszakban az első markáns lökést kapta a bérek emelkedése, de ezt tovább kell folytatni. A fenntartható gazdasági fejlődésünk feltétele a képzett munkaerő megfelelő bérezése. Ez ugyanakkor attól függ, fent tudjuk-e tartani a magasabb gazdasági növekedési ütemet.

Ami a globális növekedéstől is függ. Van-e a költségvetésben fedezet arra, ha romlik a globális konjunktúra, vagy szigorodnak a világban a monetáris feltételek, és a világgazdaság lassabb növekedési periódusba kerül?

A döntéshozóknak két lehetőségük van. Az egyik, hogy sorra úgynevezett nullszalldós költségvetést készítenek, tehát gyorsan és jelentősen lejjebb viszik az államháztartás hiányát, visszafogva, majd megállítva az államadósság növekedését, de ekkor különböző, fontos célokra kevesebb lesz a pénz. A másik – amiben most a költségvetés gondolkodik –, hogy kinőjük az adósságot, egyre szerényebb lesz az adósságszolgálat terhe, és amíg – mondjuk így – „süt a nap”, erős a világgazdaság, addig az uniós forrásokat és saját lehetőségeinket maximálisan kihasználva próbálunk megépíteni mindent, amit lehet: utat, hidat, sport-, kulturális és más létesítményt. Ezeknél még lényegesebb építkezésnek tartom a vállalatok – a gazdaság – támogatását. Ha pedig jön egy „fagyosabb” világ, és meg kell élni 2 százalék körüli növekedésből, akkor fenntartó jellegű tevékenységeket kell folytatni. A Költségvetési Tanács azt is mondta, hogy ha a 2017-es év nagyon jól sikerül, akkor a jövő év kiadásaiból hozzunk előre tételeket. Ha nem építjük meg ugyanis, amikor tudjuk, akkor 20-30 éves késések is lehetnek, jó példa erre a körgyűrű vagy az M1-es autópálya. Most építsünk, mert van lehetőség!

Ha napsütésben mindent elköltünk, akkor ha beborul az idő, nem lesz pénzünk esernyőre se.

Esernyőre lesz. A mai gazdasági potenciál a versenyképesség növelése nélkül is elég 2 százalékos növekedésre. Az utoléréshez és a pozíciótartáshoz azonban ez nem elég, csak arra, hogy esernyőnk legyen, és begombolkozzunk. Ennél azonban messze többet kell akarnunk, ennek érdekében most kell fejleszteni és hatékonyságot javítani.