Egy budapesti top étterem, ahol nem opció a bezárás

Rá mert már nézni a legfrissebb rezsiszámlákra?

Nincs más választásom, mint szembesülni a számokkal, és hinni abban, hogy a helyzet hamarosan változni fog. Amit személy szerint tehetek, az az, hogy minimalizálni próbálom a veszteségeinket, és csak előre tekintek.

Mennyivel nőttek a költségeik az első számítások szerint?

Harminc-negyven százalékkal biztosan, de ez napi szinten változik az alapanyagár és az ellátás akadozása miatt is. Sokszor hiába vásárolnánk, vállalva az aktuális többletterheket, de akkor jön a következő csavar, hogy nincs mit megvenni.

A vendéglátást nemcsak az energiaárak robbanása, hanem az alapanyagárak emelkedése és a munkaerőhiány is sújtja az utóbbi években. Ez utóbbi hogy áll?

A munkaerőhiány kezd helyrebillenni. A pandémia alatt sokan, akik korábban éttermekben dolgoztak, új munka után néztek, és a járvány enyhülésével nem tértek vissza a vendéglátásba. Rájöttek, hogy nem ragaszkodnak annyira a szakmához, vagy családbarát beosztást találtak máshol, ahol például nem kell éjszakába nyúlóan dolgozni. Bevallom, hogyha nem szeretném ennyire a munkámat, és harminc évvel fiatalabb volnék, valószínűleg már más lehetőségek után néztem volna. Viszont a pályaelhagyók kis százaléka rájött, hogy szereti annyira a vendéglátást, mint én. Ez azért egy érdekes, színes, változatos munka, amely sokakat visszavonzott a pályára. Az utóbbi hetekben mi elmondhatjuk magunkról, hogy a mögöttünk álló kétévnyi munkaerőhiány megoldódni látszik, a stáb teljes, ezzel nincs gondunk. Persze ez azért is változhatott, mert bezárni kényszerültek éttermek, és szabadultak fel kollégák.

A cégcsoport tulajdonosával folyamatosan egyeztetnek, hogy meddig tarthatnak ki?

Igen, és nálunk a bezárás nem opció. Az étterem a másik budapesti egységgel, egy skybárral és a St. Andrea borászattal egy rendszert alkot. El tudjuk fogadni, hogy a profit rovására kell döntéseket hoznunk, de a jövőben gondolkodunk. Ez egyáltalán nem egyszerű, „írtunk már szebb papírra”. Közel negyven éve dolgozom a szakmában, és az utóbbi másfél-két évben napi szinten három-négy órát foglalkozom olyan problémákkal, amelyeknek a pislogáshoz hasonló automatizmussal kellene működniük. Korábban nem beszéltünk arról, hogy a kolléga megjelenik-e munkaidőben, hogy a nyersanyagot azon az áron vesszük-e át, amelyen megrendeltük…

A kilencvenes vagy akár a kétezres években élt át olyan szakmai időszakot, amikor ennyire gyakran és rugalmasan kellett alkalmazkodni újabb és újabb válsághelyzetekhez?

Problémák mindig voltak, de az a turbulencia, amelybe most az iparág került, nagyon rázós. Óriási a bizonytalanság. Senki nem tudja, mivel kell szembenéznie két hét vagy két hónap múlva, miközben egyes éttermekben, cukrászdákban tíz, húsz, de akár ötven év munkája is benne van.

Milyen mentőintézkedéseket hoztak?

Mi a pandémia alatt és azóta is „azzal főzünk, ami van”, vonatkozzon ez éppen a stáb létszámára vagy a nyersanyagra. Egyrészt olyan nyitvatartási időt határoztunk meg, amely ideális a dolgozóknak, de passzol a vendégek szokásaihoz, és üzletileg is jó döntés. Másrészt napi meetingekkel próbáljuk a séffel az éppen rendelkezésünkre álló alapanyagokból a legtöbbet kihozni. Ez konkrét sakkozást jelent. Szerintem minden pluszköltséget nem lehet a fogyasztóra terhelni. Nem feltétlenül az a megoldás, hogy az árakat az égig emeljük. Nyilván értem, hogy mások miért csinálják így, de mi más útra lépnénk. Inkább gondos odafigyeléssel lehetőséget kínálnánk a vendégeknek a választásra. Ők is látják, mi megy a világban, járnak bevásárolni, ezért pontosan tudják, hogy egyes tételek miért kerülnek annyiba. Ha viszont étterembe jönnek, legyen lehetőségük a több érzékszervre ható élményt biztonságban átélni – úgy, hogy az étlapon választhatnak a különböző árú fogások között.

A beszállítóik kis- vagy nagykereskedők?

Mindenféle beszállítóval dolgozunk, hetente nézzük a kínálatukat, az áraikat. Köztük ugyanolyan verseny folyik: ők a megrendelőkért, mi a vendégekért versenyzünk más éttermekkel. Az ebédmenünk ár-érték arányban az egyik legjobbnak mondott a városban. Hogy tudjuk hozni a megszokott színvonalat, mostanában például gyakrabban váltunk étlapot.

Mely képességeire alapoz leginkább a problémák kezelésekor?

A humoromra. Ez a túlélés alapeszköze. Valószínűleg már kipontozódtam volna, ha fordítva ülnék a lovon, tehát azt gondolom, értem is a szakmát. És fantasztikus a csapatom, ahogy a támogató tulajdonosi kör is.

A felszolgálók képzésében, a csapat összeállításában legendás a híre, sokan kerülnek ki a kezei közül. Lát változást az emberanyagban?

Sajnos igen. Én még úgy szocializálódtam, hogy ha kezet fogunk, áll az üzlet. Manapság százhúsz oldalas szerződést kell aláírnunk ahhoz, hogy rendeljek egy kiló kávét. Ha valakivel megbeszélem, hogy jön holnap délben, az csak akkor biztos, ha már elment. A csapatmunka, az összetartás, a közös értékteremtés nálunk mindig is cél volt. A tanítási módszerem is a humoron alapul, mert ezt tartom hatékonynak. Meg lehet fogalmazni bántón és kedvesen-viccesen ugyanazt az üzenetet. Mondok egy poént, mosolygunk egyet, az illető kijavítja, amit elrontott, megyünk tovább. Alap, hogy mindenki hibázik, de erre egymás között és a vendéggel szemben is nagyvonalúan kell reagálni. Nem azért, mert mindig a vendégnek van igaza. Hanem hogy minél gyorsabban túllépjünk a problémán, így a vendég nem zökken ki abból az élményből, amelybe a környezet, a hangulat, a finom falatok, a kedvesség ringatta. Meggyőződésem, hogy az esetlegesen elégedetlen vendégből lehet a legjobb törzsvendég. Ha nem hanyagságból adódik az a hiba, amit felpanaszol, akkor annak kezelése, megoldása működhet olyan meggyőzően, flottul, hogy megjegyzi, és imponál neki. Épp ezért szeretem, hogy ha gond van, és a vendég azonnal szól. Tisztább és könnyebben kezelhetőbb, mint három nap múlva posztolni vagy e-mailt írni róla.

A marketing nélkül ma – amikor például az Instagramról választunk éttermet – már nem lehet sikeres vendéglátóhelyet üzemeltetni?

Legalább annyira fontos, mint a jó étel vagy a minőségi kiszolgálás. A világ legjobb fogását elronthatja egy közepes vagy rossz kiszolgálás, és ugyanígy egy közepes ételt felhúzhat a profi szerviz. Ha a vendég azt érzi, hogy itt várták. De manapság, ahogy az ételt, úgy magát a vendéglátóhelyet is tálalni kell – ez ennyire sosem volt fontos. Épp ezért egyre több cég foglalkozik gasztronómiai marketinggel, és tapasztalataim szerint ígérni rengetegen tudnak. Azt hiszem, másfél éve megtaláltuk azt a csapatot, amely ért minket, és hozza is, amit ígér.

Érezhető, hogy az a vendég, aki hetente jött, inkább kéthetente érkezik, hogy el-elmaradoznak a foglalások?

Lassú ütemben, de érezhető. Épp ezért kell nagyon észnél lenni az árképzésnél és a kiszolgálás stabil színvonalánál. Mert ahol a vendég úgy érzi, hogy neki ez nem éri meg, azt a helyet elengedi, hiszen van miből választani. Az egyik legjobb választásnak kell maradni.

Úgy tudom, van, aki évtizedek óta követi önt, és fix napokon ott vacsorázik, ahol éppen dolgozik, történjen bármi. Mi alakíthat ki kötődést ebben az őrült kínálatban?

Szívből kell dolgozni. Nagyon megtisztelő, hogy vannak ilyen régi baráti kapcsolataim vendégekkel. De vannak harmincas „újoncok” is, akik úgy foglalnak, hogy megkérdezik, itt vagyok-e. Jó rászolgálni erre a bizalomra. Én házigazda vagyok, szeretek beszélgetni, meghallgatni a másikat, mert minden beszélgetésből vihetek magammal egy-egy gondolatot. Én tudok örülni annak is, ha jót hallok egy másik étteremről, mert a vendégek mesélnek. Kicsit hiányolom a szakma komolyabb összefogását, összetartását. Amikor munkaerőhiánnyal küzdöttünk, kezdeményeztem, hogy páran próbáljunk egymás között kialakítani egy gyorssegélyszolgálatot. Hátha épp arra az estére tudjuk egymásnak kölcsönözni azt a kollégát, akire szükség volna. Találkoztunk párszor, nyitottak voltak rá az éttermesek, de aztán elhalt az ügy. Talán én sem tettem bele elég energiát, talán megoldódott a probléma máshol is, ahogy nálunk. Talán elvittek a napi problémák mindenkit.

Melyik az az emblematikus étel, amellyel most megkínálná azt, aki még nem evett itt?

Kollár Endre séfünk – akire elmondhatatlanul büszke vagyok a helytállásáért – vadászik, ezért már tavaly ősszel is a vadhúsokra koncentráltunk, ezt idén folytatjuk, mert óriási sikere volt. A vadételek máshol is előtérbe kerültek a nyersanyagproblémák miatt, de ezek elkészítése speciális tudást igényel. Én is Endrétől tanultam, hogy nem mindegy, mikor tesszük étlapra a vadat, mert csak bizonyos időszakokban, az állat életciklusához igazodva lehet igazán finom fogást készíteni belőlük. De mindenképp erre mondanám, hogy ki kell próbálni.