Íme a haditervek: így foglalhatja el Kína Tajvant

Míg idén az ukrajnai és izraeli konfliktusok terelték el a Nyugat figyelmét, a Tajvani-szorosban viszonylag nyugodt volt a hangulat. Jövőre azonban a helyzet hirtelen megváltozhat, több tényező is arra fogja ösztönözni Kínát, hogy indítsa el a támadást, amely a kommunista forradalom óta érik, és csak az a kérdés, hogy Peking milyen módon próbálja meg visszaszerezni a szigetet, amely hivatalosan az Egyesült Államok védelme alatt van – írta a Bloomberg.

Bár az utóbbi években Kínának válságok során kellett átesnie – legyen az gazdasági, demográfiai vagy éghajlati, az ázsiai nagyhatalom gazdasága egyelőre kitart. Ezt a bizonytalan helyzetet azonban nem lehet sokáig fenntartani: Hszi Csin-ping elnöknek el kell döntenie, hogy radikális lépéseket tesz országa gatyába rázására, vagy megpróbálja elterelni a lakosság figyelmét a belföldi problémákról egy külső ellenséggel.

Tajvan gyorsan közeledik a következő elnökválasztáshoz, amelyet 2024 januárjában fognak tartani. Ha ennek az eredménye ismét nem lesz Hszi tetszésére, akkor lehetséges, hogy Peking megpróbálja megfegyelmezni azzal, hogy katonailag demonstrálja, milyen félelmetes a kínai hatalom.

A CIA igazgatója, William Burns arról számolt be, hogy Hszi utasította a Kínai Népi Felszabadító Hadseregét (PLA), hogy 2027-re álljon készen az akcióra. A PLA az utóbbi években egyre provokatív gyakorlatokkal mutatott be számos olyan eszközt, amelyek egy invázióhoz vagy blokádhoz szükségesek.

Mindez találgatásokat indított el Washingtonban azzal kapcsolatban, hogy mikor fog elindulni a kínai támadás – azonban az időpont mellett legalább annyira fontos, hogy vajon mit tervez Peking a „renegát tartomány” elfoglalására, ami a politikai és gazdasági kényszerítéstől a blokádon át a szőnyegbombázási és a teljes invázióig terjedhet.

Kínának több lehetséges stratégiája van Tajvan leigázására

Az amerikai nemzetbiztonsági körökben élénk, bár csendes vita folyik arról, hogy Hszi melyik utat választja – ennek kiderítése ugyanis kulcsfontosságú ahhoz, hogy Washington és Tajpej válaszlépéseket készíthessen elő. Ehhez pedig meg kell vizsgálni, hogy a különböző stratégiák milyen kockázatokat rejtenek Peking számára.

Szerencsére a béke oldalán áll az, hogy Kína valamennyi opciója potenciálisan végzetes problémákkal járna, és gyakorlatilag lehetetlen, hogy Tajvan elfoglalásának ne legyenek súlyos belföldi és nemzetközi következményei. Viszont ha Hszi úgy dönt, hogy a sziget megszerzése elkerülhetetlen, ez a dilemma könnyen a brutálisabb – és talán gyorsabb – eszközök irányába fordíthatja Pekinget.

Fokozott agresszió, a háború küszöbéig

Ez a terv Hszi és a kínai kormány első számú és legbiztonságosabb stratégiája. A PLA évek óta fokozza az akcióit a Tajvan közelében: berepül az ország légterébe, hadihajókkal árasztja el a szorost, és hadgyakorlatokat tart a partvidéken – ezzel emlékeztetve a sziget lakóit, hogy az invázió bármikor elindulhat. A folyamatos katonai tevékenységet ráadásul dezinformációs kampányokkal, kibertámadásokkal és az ország diplomáciai elszigetelésével egészítik ki.

Peking abban bízik, hogy ebben a tajvani hadsereg és a lakosság is kimerül, eluralkodik az a hit, hogy nem tudják megvédeni magukat, és egyszer csak feladják az ellenállást. Bár ez a gondolkodásmód igencsak naiv, Kína is tudja, hogy ennek az iránynak lenne a legkisebb nemzetközi visszhangja, az orosz–ukrán háborúból pedig megtanulta, hogy a fegyveres konfliktusok katasztrofális diplomáciai következményekkel járnak.

Hongkong 2019-es „leigázása” még friss a sziget lakóinak az emlékezetében, és tudják, hogy Kína velük még kevésbé fog kesztyűs kézzel bánni. Az Egyesült Államok pedig mindent megtesz, hogy megerősítse az ellenállást: a fegyvereladásait megnövelte, egyre több diplomata látogat az országba, a Tajpejjel való kapcsolatát pedig egyre szorosabbra fűzi.

A part menti tartományok elfoglalása

Tajvan mint ország nemcsak egy sziget, hanem azok gyűjteménye, amelyből néhány úszásnyi távolságra van a kínai szárazföldtől. A Kinmen- és Matsu-szigeteket az 1950-es években Mao Ce-tung kommunista erői egyszer már megpróbálták elfoglalni, s emiatt majdnem háborúba keveredtek az Egyesült Államokkal. Mao meghátrált, a szigetek pedig máig Tajpej fennhatósága alá tartoznak. A szigetek és 140 ezer lakosuk azonban reálisan nem védhetők meg, ha a kínai hadsereg megtámadná őket.

Első pillantásra ez a stratégia ördögien ravasznak tűnhet, hiszen arra kényszerítené Tajvant, hogy döntsön: megpróbálja, és valószínűleg kudarcot vall a szigetek visszafoglalásában, vagy végignézi, ahogy Peking apró falatonként bekebelezi a területeit.

Ezzel a fegyveres agresszióra allergiás nyugati szövetségeseket és főleg Washingtont is kellemetlen helyzetbe hoznák. Az USA valóban háborút indítana néhány stratégiailag jelentéktelen földdarab miatt? Egy-két sziget elfoglalása Kína katonai dominanciáját demonstrálná, miközben nehéz döntések elé állítaná ellenfeleit, és esetleg széthúzást okozhatna közöttük, ha a Nyugatnak élőben is ki kellene állnia Tajvan védelmében, de ezt nem tennék meg.

A csupasz agresszió cserébe viszont felpörgetheti a szigetország eddig lassan haladó védelmi reformjait, katalizálhatja egy formálisabb Kína-ellenes szövetség létrejöttét a régióban, és meggyőzheti az Egyesült Államokat, hogy világosabb kötelezettségeket vállaljon Tajvan fennmaradó szigeteinek védelmére, és amerikai erőket helyezhetne át a fő szigetre, Formosszára. A Nyugat pedig könnyen úgy dönthet, hogy kemény szankciókat vezet be Kína ellen anélkül, hogy az megközelítette volna Oroszország ukrajnai hódítását.

Egy szigetfoglalás megalázná Tajvant és az Egyesült Államokat, de egyiket sem győzné le. Ráadásul kiderülhet, hogy ez a kis akció minden további lépést megnehezítene.

Tengeri blokád

Ebben a forgatókönyvben Hszi valamilyen ürügyet ragadhatna meg, hogy elvágja Tajvant a külvilágtól. A blokád a hadihajókkal és katonai repülőgépekkel végrehajtott teljes körű fizikai karanténtól kezdve a Tajvanra belépni kívánó hajók agresszív „vámvizsgálatáig” terjedhet, olyan rakétatesztekkel kombinálva, amelyek a tajvani kikötők előtt lecsapódva elriasztják a tengeri forgalmat.

Ez az eshetőség nem véletlenül kerül az amerikai nemzetbiztonsági körök figyelmének középpontjába. A szigetfoglalással ellentétben a bekerítéses megközelítés nem feltétlenül igényelné, hogy Kína adja le az első lövést, legalábbis elméletben. De rendkívül bizonytalanná teheti Tajvan életét, amely az importált élelmiszerektől, üzemanyagtól és más alapvető dolgoktól függ.

A Nyugat valószínűleg szankciókkal válaszolna a lépésre, de egy dolog biztos: Tajpej előbb fog megtörni, mint Peking. A blokád kihasználná Tajvan alapvető földrajzi sebezhetőségét – elszigeteltségét –, és talán arra kényszerítené a népet, hogy a túlélés áraként elfogadja az egyesülést.

Az USA valószínűleg elárasztaná a térséget tengeralattjárókkal, a flottái egy lehetséges ellentámadásra sorakoznának fel, miközben megpróbálják áttörni a blokádot kereskedelmi hajókkal és repülőkkel, hogy ellássák Tajvan lakosságát az alapvető cikkekkel.

Ha ezt Kína meg akarja akadályozni, akkor neki kell leadnia az első lövést, emiatt azonban az egész stratégia értelmét vesztené, és háborút robbantana ki a legnagyobb riválisával szemben anélkül, hogy egy bakancs landolt volna Tajvan homokos partjain.

Bombázás

Ha a blokád magában nem elég a tajvani lakosság megtöréséhez, akkor Peking egy sokkal véresebb eszközhöz folyamodhatna, mégpedig a szigetország bombákkal és ballisztikus rakétákkal való megtámadása, amivel súlyos károkat okozhatnának a helyi infrastruktúrának és a védelmi erőknek.

A bombázásnak akkor van értelme, ha úgy gondoljuk, hogy Tajvan alapvetően gyenge, és híján van a harci kedvnek. Egy olyan helyen, ahol a sorkatonaság népszerűtlen és a védelmi kiadások alacsonyak, a lakosság talán inkább meghunyászkodik, mint hogy elviselje a felülről jövő folyamatos terrort.

Egy bombázó hadjárat Kína legfélelmetesebb fegyvereit használná, például a világ legnagyobb szárazföldi rakétaerejét, miközben elkerülné a kétéltű invázió szervezési problémáit. Mindaddig, amíg Peking nem kezdené ezt a hadjáratot azzal, hogy a Csendes-óceán nyugati részén lévő amerikai támaszpontokat is támadja, arra kényszerítené Washingtont, hogy eldöntse: beavatkozik-e egy barátja érdekében, vagy magára hagyja a legnehezebb pillanatában.

És ha egy bombázó hadjárat nem jár gyorsan sikerrel, akkor drámaian megnő a kockázata: minél tovább ütlegeli Peking Tajvant és gyilkolja a lakosságát, annál nagyobb lesz a nemzetközi felháborodás, és annál nagyobb az esélye annak, hogy Amerika és más államok beavatkoznak.

Ha Kína valóban döntő eredményre törekszik, lehet, hogy drasztikusabb, átfogó támadást kell fontolóra vennie.

Teljes körű invázió

Ez valószínűleg a tajvani fegyveres erők és a kritikus infrastruktúra elleni nagyszabású légicsapással kezdődne, szabotázsakciókkal és a vezetés elleni merényletkísérletekkel párosulva. A PLA ezután megpróbálná elfoglalni a tengerpartokat, kikötőket és repülőtereket, hogy ezeken keresztül szállíthassa be a sziget meghódításához szükséges csapatokat és ellátmányt. A haditengerészet arra törekedne, hogy elszigetelje az országot a külföldi beavatkozástól és a támogatástól.

Eközben Kína meglepetésszerű rakétatámadásokkal sújthatja az amerikai erőket a guami, japán és más nyugat-csendes-óceáni támaszpontokon, vagy nukleáris eszkalációval való fenyegetéssel riasztaná el Washingtont a beavatkozástól.

E megközelítés vonzereje a közvetlenségében rejlik. Nem kellene megvárni, amíg a blokád lassan kiszorítja az életet az ország gazdaságából. Kína kihasználná a gyorsaságot, a brutalitást és a közelséget, hogy megoldja a tajvani kérdést, mielőtt bárki az útjába állhatna. Ezután szembesítené Amerikát és a világot egy olyan kész ténnyel, amelyet borzalmasan véres lenne visszafordítani.

A kínai katonai doktrína a gyors, elsöprő erejű csapásokat helyezi előtérbe. És ha Peking elég motivált ahhoz, hogy erőszakot alkalmazzon Tajvan ellen, akkor elég motivált lehet ahhoz is, hogy a lehető leghatározottabban vesse be azt.

De a veszélyek mégis óriásiak lennének. Tajvanon vannak hegyek, dzsungelek, városok és más, a védelem számára kedvező terepviszonyok. Egy invázióhoz legalább 100 ezer katonát kellene légi vagy tengeri úton az ellenséges területre juttatni, miközben a Tajvan körüli levegőt és vizet is ellenőrizni kellene – ez egy olyan katonai művelet lenne, amelyre a történelem során még nem volt példa.

Ez az USA, Japán és más országok beavatkozását is kiválthatná; de még ha az invázió sikeres lenne is, akkor is feldúlná azt a területet, amelyet Kína ellenőrizni szeretne, miközben az ázsiai nagyhatalom nemzetközi páriává válna.

Kína egyik lehetősége sem ideális

A háború nélküli kényszerítés nem biztos, hogy működni fog, ha a jelenlegi eredményekből következtetni lehet. Az olyan lehetőségek, mint a szigetek elfoglalása vagy a blokád, a kínai agresszió lépésenkénti megváltoztatását igénylik, és nem garantálják a stratégiai sikert. Egy Tajvan meghódítására tett kísérlet a katonai vereségtől – ami egy autoriter rendszernek sosem áll jól – a harmadik világháborúig terjedő kockázatokkal jár.

Egy ilyen döntésnek végzetes következményei lehetnek Kínára és a világra nézve. A történelem azonban tele van olyan háborúkkal, amelyeket a kezdeményezők később megbántak. A Nyugatnak mindenesetre készen kell állnia minden olyan irányvonalra, amelyet Hszi követhet, különösen azokra, amelynek hatásai a legkatasztrofálisabbak lennének.