Ketten kellenek a tangóhoz Ukrajnában

It takes two to tango, vagyis ketten kellenek a tangóhoz, mondja az angol. Azaz minden lehetőséget mérlegelni kell. Aki az „egyetlen út” alapállásból, Ukrajna katonai győzelméből indul ki, az nem esélylatolgató, hanem orákulum, megfellebbezhetetlen igazságkinyilvánító. Ráadásul nem mérlegeli az erőviszonyokat, a fronthelyzetet.  

Problémát jelent a kompromisszumkészség hiánya is. Minden megállapodás, fegyvernyugvás, majd valamiféle politikai alap az adott helyzetben elérhető kölcsönös engedményeken múlik. Csak ezek alapján lehet remény a megállapodásra.  

Emellett hiányzik a tényleges helyzet és az előzmények objektív elemzése is. Az ukrajnai válság nem 2022. február 24-én, az oroszországi támadók Ukrajnába való benyomulásának napján kezdődött. Még csak nem is 2014-ben, hanem évtizedekkel korábban, a Szovjetunió széthullása utáni időszakkal indult.

Abba most nem érdemes hosszasan belemenni, hogy 1954-ben milyen indokok alapján adták oda az akkori Ukrajnának a Krím félszigetet, amit a moszkvai mesterkedések a Szovjetunióval, Belorussziával együtt már 1945. október 24-én, az 51 alapítótag-csoportban önálló országként jogerősen beléptettek az ENSZ-be. Sztálinéknak így nem egy, hanem három automatikus voksa lett a világszervezetben – anélkül, hogy ez a legcsekélyebb mértékben veszélyeztette volna a moszkvai vezetés Ukrajna feletti uralmát.

Fél évszázadot előre ugorva, Ukrajna vezetése már 2008-ban, a hármak (Viktor Juscsenko elnök, Julija Timosenko kormányfő és Arszenij Jacenjuk, a parlament akkori elnöke által aláírt) levelében deklarálta, hogy a NATO tagja akar lenni, kiváltva Putyin Oroszországának nemtetszését, hogy Ukrajna a saját útját járná.

Fogytában a NATO ideje

Ma a NATO-nak és az Egyesült Államoknak már csak egy fél éve van rá, hogy dűlőre jusson Ukrajna kérdésében és elérje célját: Oroszország katonai vereségét, Moszkva csapatainak kivonását Ukrajna 1991 végén meghatározott területéről. Jövő január 20-án beiktatják a 2024. novemberi amerikai elnökválasztás győztesét, és az Ukrajna támogatásában radikális változást ígérő Donald Trump esélyei egyre nőnek. Mindent vagy semmit játszik a Nyugat, amikor erre a féléves időtartamra épít? Katonailag mindenképpen. Már mindkét fél az atomfegyverei, a végső érv felé nyúl.

Önmagában sántít a naptárral való érvelés is. Nyugat-Európa sok pénzt ruház be a védelmi iparba, a tüzérségi lőszergyártásba. Ám egy új gyár építése, termelésbe állítása évekbe telhet. És Ukrajnának, Európának nincs ennyi ideje. Ha novemberben bejön a Trump-variáns, akkor végleg felbomlik a matek. Mert hiába építik meg az új lőszergyárakat, a két-háromszoros oroszországi kapacitásfölényt Amerika nélkül még hosszabb távon sem tudják megtörni. És Oroszország mögött ott áll Kína, Észak-Korea, Irán… A másik tényező, hogy üresek a nyugat-európai és amerikai katonai raktárak, már kipucolták őket. A fokozódó nemzetközi feszültség miatt elsőrendű, Ukrajna támogatását is megelőző nemzetbiztonsági fontosságú feladat a raktárkészletek feltöltése.

Kimondták a nyílt titkot

Még nem tudni, hogy az európai parlamenti választás nyomán milyen lesz az új felállás Brüsszelben, Strasbourgban, kik lesznek a vezetők a kulcsposztokon, és ki tölti majd be az újonnan felállítandó európai védelmi biztosi posztot. Az utóbbira kiszemelt jelölt, az elkötelezetten atlantista lengyel Radoslav Sikorski a lengyel sajtó képviselői előtt jelentette be, hogy még akkor sem vállalná, ha ez a poszt működne. Egyelőre nem is létezik, csak akkor várható a létrehozása, ha Ursula von der Leyent újraválasztják az Európai Bizottság élére.

Sikorski egyébként már hónapokkal ezelőtt kimondta a nyílt titkot: hogy Ukrajnában NATO-katonák állomásoznak. Azaz Emmanuel Macron francia elnök nyitott kapukat döngetett volna, amikor NATO-csapatok Ukrajnába vezényléséről beszélt? Közismert és az ukrán kormánymédia sem tagadta, hogy Javorivban, a Lemberg melletti nagy katonai kiképzőközpontban évek óta nyugati kiképzőtisztek tanítják be az ukrán harcosokat.

Újra nagybetűvel írják Oroszország nevét

Valamilyen erjedés azért megindult, terjed a (keserű) tényeket is számba vevő irányzat. Ez érződik a nemzetközi médiában is: visszatérés a klasszikus újságíráshoz, a tényfeltáró-összehasonlító, több, egymással ellentétes forrás összevetésén alapuló sajtómunkához. Ez még az ukrán médiát is jellemzi: eltűnőben a háború kezdeti korszakának kisstílű, „mindent-ami-rossz-kisbetűvel-írunk” felfogása. Egyre több médium ismét nagybetűvel írja Oroszország és Putyin nevét. És enyhült a háború kezdeti sokkját jellemző „irtsunk ki mindent, aminek köze van Oroszországhoz, az oroszokhoz” felfogás.

Ebben közrejátszhatott az is, hogy az ukránok oroszellenes gyarmattalanítási törekvései csekély visszhangot keltettek például Afrikában, amelynek gyakorlatilag minden országa (Etiópia kivételével) rövidebb-hosszabb ideig megszenvedte a nyugati gyarmatosítást. A minapi svájci (a média nagy része szerint egyoldalú, ezért kudarcos) Ukrajna-békekonferencián feltűnően kevés volt gyarmat vett részt. Sokakat meglepett, hogy India (a BRICS csoport egyik alapítója) Pavan Kapoort, az ország volt moszkvai nagykövetét küldte Bürgenstockba – miközben Oroszország nem volt a meghívottak között. A részvevők mintegy kétharmadát a Nyugat képviselői adták, a globális dél országai (a világ államainak mintegy háromnegyede) így kisebbségbe kerültek.