Az OTP mentette meg a BUX-ot

Szinte pontosan ötven hónappal ezelőtt, 1997 végén kis híján ugyanott zárta a BUX index a kereskedést, mint ahol tegnapelőtt. Ez adja az apropóját annak, hogy megvizsgáljuk, érdemes volt-e részvénybe fektetni hosszabb távon is a magyar piacon. A válasz (egyetlen kivételtől eltekintve) határozott nem. A fenti intervallum kiválasztása azonban több érdekes tanulsággal szolgálhat a részvénypiaci befektetők számára.

A legkézenfekvőbb ezek közül természetesen az, hogy a "vedd meg és ülj rajta" módszer sem mindig működik. Hiába állított össze valaki 1997 végén - az ázsiai válság utáni gyors emelkedést látva fellélegezve - a legminőségibb, vagy a legnagyobb növekedési potenciállal bíró papírokból portfóliót, ha ebben az OTP véletlenül nem szerepelt, a fiókból ma csupa olyan értékpapír kerül elő, melynek a vásárlása kapitális baklövés volt. Utólag könnyű lehet tanulságként azt levonni, hogy a vásárlás időzítése nem volt megfelelő - két év bikapiacot követően már eleve nem lehet növekedés a piacban. Ezt is lehet persze cáfolni a közel tíz évig dühöngő amerikai hosszal, valamint érdemes emlékezni az akkori hangulatra: a korabeli lapok szerint 1997 végén szinte az összes elemző azt jósolta, hogy a januári hossz után némi bizonytalanság várható, de közép- és hosszú távon jelentős extraprofittal kecsegtet a részvénybefektetés.

Amint az a táblázatból kitűnik, az, hogy 50 hónap elteltével az index újra 8000 ponton áll, egyes-egyedül a legnagyobb magyar banknak köszönhető. Az OTP egészen elképesztő sikertörténelmet írt tőzsdei pályafutása során, közel hét év alatt egyetlenegyszer sem jelentett be igazán váratlan kedvezőtlen hírt háza tájáról, árfolyama pedig - függetlenül az aktuális bikától vagy macitól - minden egyes évben emelkedni tudott. Eredményét megszakítás nélkül, kiegyensúlyozottan növelte - többnyire inflációt meghaladó mértékben -, s ilyenre a bankon kívül egyetlen másik tőzsdei cég sem volt képes. Emlékezetes, hogy először a Richtert és az Egist fektette meg az orosz válság, s noha a helyzet rendeződésével mindkét cég újra a befektetők egyik kedvencévé vált, 1997-es árszintjét mára csak az orosz piacnak kevésbé kitett Egisnek sikerült elérnie. A Mol '98-ban még szépen emelkedett, azonban a gázüzlet körüli bizonytalanság, majd az olajárrobbanás nyomán a gázüzlet hatalmas vesztesége fektette meg hosszú-hosszú hónapokra az árfolyamot. A Matáv egészen 2000 elejéig stabilan emelkedett, azonban épp a növekedési kilátások drámai szűkülése idején tetőzött a külpiacokon a távközlési cégeket is elérő hurráoptimizmus, s ekkor ész nélküli vásárlások nyomták fel 2600 forintig az árat. Ennek jó másfél évig itta a levét a papír, várakozástól elmaradó negyedéves eredmények, bújtatott profitwarningok, leminősítések után a tavalyi, Amerika elleni terrortámadás hozta el a mélypontot. Azóta ismét óvatos optimizmus veszi körül a papírt, a hazai növekedés szűk kilátásait szerencsére szépíti a kitűnően teljesítő MakTel.

A blue-chipek összességében jócskán túlteljesítették a kisebb kapitalizációval bíró cégeket, és középtávon árfolyamuk kitűnően tükrözte eredménytermelő képességük változását. A lehető legrosszabb döntés volt ellenben a kisebb társaságok vétele: egyedül a Zwack és a Globus vételével tudtak az inflációt és az osztalékot is figyelembe véve pénzüknél maradni a befektetők. Az időszak kezdetén egekig sztárolt, regionális multiterveket dédelgető cégek vétele azonban hatalmas bukáshoz vezetett: a Zalakerámia és a mára már nem tőzsdei cégként működő Graboplast például évek múltán sem tudott magasabbra emelkedni az orosz válság alatt elért mélypontnál.

Könnyű arra a következtetésre jutni, hogy a magyar piacon az André Kostolany által ajánlott "vedd meg, tett a fiók aljára, majd nézd meg öt év múlva" módszer nem működik. Az akkori kilátásokat figyelembe véve racionális döntés volt a vezető papírok megvétele 1997 végén, azonban a helyes stratégia a "vedd meg és légy résen" nevet kaphatná. Ez azt jelenti, hogy egészen addig, amíg fundamentális oldalról nem érkeznek rossz hírek, a papírok tartása a jó döntés, azonban a profitromlás első jelére azonnali eladással kellett válaszolni. Mindez persze nem a spanyolviasz feltalálása: az árfolyamokat leginkább befolyásoló külföldi nagybefektetők általában pontosan ezt a taktikát követik, s éppen ezért reagáltak az árfolyamok úgy, ahogy. Emiatt tartják sokan jó módszernek azt, hogy egyszerűen a külföldieket kell követni, ez azonban már inkább a rövid távú spekuláció témaköre. S persze emlékezni kell arra is, hogy a külföldiek sem mindig cselekedtek a fenti elv alapján: az orosz válság alatti pánikeladásoknak a legkevesebb közük sem volt a fundamentumokhoz. A piac gyorsan korrigált is, ellentétben azon papírok árfolyamával, melyeknek eredményére valóban hatással volt a válság.

Persze mindez csak a blue-chipekre vonatkozik. A kisebb cégeket a romló fundamentumoktól függetlenül is átértékelte a piac. A legjobb példa erre a NABI, mely ugyan okozott jó néhány csalódást, a kilátásai azonban alapvetően jók, árfolyama mégis a mélyben poshad. Ennek az az oka, hogy a külföldiek már csak az öt vezető papírt veszik részvényszámba, a mögöttük levő világ nem érdekli őket: itt a nullához közelítő likviditás nyomán ma is bármilyen ármozgás kialakulhat.

Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy a Kostolany-módszer csak nálunk nem működik. (Illetve csak néhány papír esetében használható, azt azonban soha nem lehet előre látni, melyek lesznek ezek.) Az igazság az, hogy szerte a világon résen kell lenniük a befektetőknek - aki a híreket nem értékeli azonnal és ragaszkodik rossz befektetéséhez, netalántán oda sem figyel az egészre, mindenhol jó eséllyel veszti el pénze nagy részét. Az Enron-csőd jó példát szolgáltatott arra, hogy már a mérlegadatokban sem lehet bízni, így az óvatosság és a higgadt, gyors reakció a korábbiaknál is fontosabb, akár Amerikában, akár Európában, vagy éppen Budapesten veszünk részvényeket.

ÁCS GÁBOR