Optimista tőzsdeguruk végnapjai

Ahogy az a tőzsdetörténelem során sokszor előfordult, az utóbbi években is feltűntek az elemzők között a trendeket sokszor jól eltaláló csillagok, de többségük hírneve ugyanolyan gyorsan tépázódott meg, mint ahogy a magasba törtek. A magyar piac túlságosan kicsi ahhoz, hogy tőzsdegurukat termeljen ki, az elemzői népszerűséget főként az tükrözi, hogy kiket keres meg gyakran a média szakkomentár lehetőségével. Amerikában viszont minden időszaknak megvannak a kiemelkedő egyéniségei: néhány sztárelemző eljut addig a szintig, hogy a média kemény pénzeket fizet exkluzív nyilatkozataikért, szavaik pedig akár a tőzsdei árak változását is befolyásolhatják.

A kilencvenes évek második felében azokból az elemzőkből lettek sztárok, akik bátran belemondogatták a világba irreálisnak tűnő jóslataikat az árfolyamok emelkedéséről. A leghíresebb "bikák" közül népszerűségben kiemelkedett Abby Joseph Cohen, a Goldman Sachs stratégája, a chartisták közül pedig Ralph Acampora, a Prudential Securitiestől. Cohen népszerűsége lényegében annak volt köszönhető, hogy szinte folyamatosan ő ajánlotta a modellportfóliókban a legmagasabb részvényarányt, Acamporát pedig az tette híressé, hogy már a kilencvenes éve elején megjósolta a nagy bikapiacot, majd 1997-ben a tízezres Dow Jonest. Azonban, ahogy korábban megannyi sztárelemzővel előfordult, egyikük sem tudta megőrizni elismertségét. Cohen befolyása jelentősen visszaesett, s kritikusai szerint Acampora számára sem mutatnak helyes irányt 40 éve figyelt chartjai az utóbbi években.

Pedig mindketten hoztak jó döntéseket kritikus időszakokban. Cohen, aki 75 százalékos részvényarányt javasolva mindig is a legnagyobb bull volt, 2000 elején, a techlufit látva előbb óvott az új gazdaság cégeinek vásárlásától, majd 65 százalékra mérsékelte a részvénysúlyt modellportfóliójában. (Jellemző az akkori időszak hangulatára, hogy erre a hírre a Wall Street eséssel reagált, Cohent pedig életveszélyesen megfenyegették, a Goldmannak testőröket kellett mellé fogadnia.) Miközben a Nasdaq folyamatosan esett, mint a kő, Cohen tavaly szép lassan visszaemelte a részvényarányt 70-re, a szeptember 11-e utáni emelkedésben pedig 75-re. A kritikák szerint sem a csökkentés nem volt elegendő, sem a utóbbi hónapok fejleményeire nem reagált a nagy bull. Cohen továbbra is alulértékeltnek tartja a részvényeket, és noha S&P célárait folyamatosan módosítgatja lefelé, azok mindig 20-25 százalékkal magasabbak, mint az aktuális érték.

Acampora szintén jó időben vette észre a techlufi pukkadását, és sokáig eladást javasolt. Az utóbbi évben azonban többször és gyorsan változtatgatta véleményét, közben pedig egyre kevésbé mert konkrétumokat megfogalmazni. Jelenlegi legfrissebb nyilatkozata szerint például a Nasdaq az idén 1300 és 2400 pont között mozog majd, míg a Dow 7600 és 12 ezer között. Magyarán: akár esik 20 százalékot, akár emelkedik, igaza volt.

Természetesen az utóbbi időszakban azok a stratégák lettek népszerűek, akiknek volt bátorságuk kimondani, hogy "medve", illetve, hogy "eladni". Nem voltak túl sokan. Talán a legismertebbek közülük Doug Cliggott, Tom McManus és Richard Bernstein. A Banc of Americánál dolgozó McManus az utóbbi két évben folyamatosan csökkentette a részvénysúlyt a modellportfólióban. Még az idén is vágott, 50 százalékra, némi meglepetésre azonban nemrég emelte, 55 százalékra. Ő 10 400 pontra várja a Dow Jones év végi értékét. Nála egy fokkal pesszimistább a Merrill Lynch-es Bernstein, aki szerint jó, ha öt számjegyű lesz az év végén a Dow. Bernstein meglehetősen nagy visszhangot kiváltva január 15-én csökkentette 60-ról 50 százalékra a részvények súlyát (ez alá befektetési banknak nem illik menni), s azóta is rendszeresen borúlátóan nyilatkozik. De a legpesszimistább már régóta Doug Cliggott, aki a JP Morgan vezető elemzőjeként még a tavaly év végi nagy rali idején csökkentette 50 százalékra a részvényhányadot, az indexektől pedig egyértelműen esést vár az idén: a Dow-t 8500, az S&P-t pedig 950 pontra jósolta az év elején, mielőtt kilépett cégétől, hogy egy svéd hedge fund vezetője legyen.

A túloldal általában a gazdaság talpra állását és a fogyasztói bizalom növekedését szajkózza az emelkedés indokaként, míg a pesszimisták a cégek növekedési potenciáljának szűkülését s az ennek következtében kialakult irreális részvényárazást hozza fel elsősorban magyarázatként. Egyelőre látványosan vezetnek a medvék, s nagyon úgy fest, a szokásosan optimista előrejelzést adók immár harmadik éve mondanak látványosan csődöt Amerikában. A fő tanulság azonban ismét az, hogy nagy általánosságban a befektetőknek nem szabad semmilyen gurura hallgatni: a befektetési döntést a lehető legtöbb vélemény figyelembevételével mindenkinek a maga feje után kell meghoznia.

Ács Gábor