Részvények helyett Picasso-kép

Nyugat-Európában és a tengerentúlon a műkincsalapok igyekeznek exkluzív formában lekötni óriási pénzösszegeket. A modell Magyarországon még nem ismert, de művészetpártoló körökben máshol sem arat osztatlan sikert.

A 21. század befektetési szokásai messze kanyarodtak már az "ősidők" jól bevált eszközeitől: a részvények és kötvények önmagukban már nem elég izgalmasak a befektetőknek. A kulcsszó a diverzifikáció: amennyire lehet, minden befektető arra törekszik, hogy felvállalt kockázatát szétterítse a piacon. Korábban az arany vagy a műkincsek vásárlása szolgálta - különösen hozamokban ínséges időkben - a kockázat csökkentését, ezek ugyanis jellemzően hosszú távon is tartották értéküket. Sőt, nem egy festmény, vagy éppen szobor hosszabb idő alatt busás hasznot is hozott vásárlójának.

De kinek van ma már ideje arra, hogy alaposan megismerjen egy-egy életművet, és kiválassza azokat az alkotásokat, melyek 10, vagy éppen 50 év múlva várhatóan jelenlegi értékük többszörösét érik majd? Kevesek kiváltsága ez, lényegesen többen szeretnének ugyanakkor részesedni ebből az üzleti lehetőségből.

Az igény és a kínálat most, úgy tűnik, egymásra talált: Nyugat-Európa több országában újabban műkincsalapok befektetési jegyeit vásárolhatják a befektetők, azaz saját pénzüket mások műértése alapján kamatoztathatják eme korábban izolált piacon. Arról nem is beszélve, hogy így lehetőségük nyílik olyan alkotások értéknövekedéséből is profitálni, melyek megvásárlására egyébként megfelelő anyagi háttér hiányában nem is nyílna lehetőség.

Mint a Handelsblatt összeállításából kiderül, ez a befektetési modell a 80-as években kezdett virágozni, a prototípus azonban már 1974-ben elérhető volt Nagy-Britanniában. Akkor a brit államvasutak nyugdíjalapja mintegy 40 millió font értékben vásárolt műkincseket és biztosított tagjainak évi átlagosan 11,3 százalékos megtérülést egészen 1999-ig. Az utóbbi években Nyugat-Európában és a tengerentúlon ismét virágozni kezdtek a műkincsalapok. Eltérő stratégiával ugyan, de óriási pénzeket mozgatnak meg a piacon: az angol Fine Art Fund például 350 millió dollár értékben épített portfóliót. Az összes befektetési alap jelentős részét üzemeltető bankok ugyanakkor gyanakvóak ezzel a lehetőséggel szemben. A Deutsche Bank elgondolkozott ugyan a lehetőségen, a magas fix- és tranzakciós költségek miatt, illetve a nem kevés kockázatra hivatkozva azonban elvetette az ötletet. Így független cégek teremtenek lehetőséget azoknak a professzionális befektetőknek, akiknek elegendő pénzük van ahhoz, hogy ezen az exkluzív piacon megjelenjenek. Ötmillió dollár feletti szabad pénzzel fordulhatnak akár a Fernwood Art Investmentshez, ahol nyolc különböző alap közül választhatják ki az ízlésüknek leginkább megfelelőt. A palettán a már "kipróbált" alkotók munkáit vásárló alapok mellett a kortárs művészetet preferáló befektetési lehetőségek is fellelhetők. Bruce D. Taub, az alapokat kezelő cég elnöke évi 100-150 milliós befektetési volumennel büszkélkedhet. Az alapok a műalkotásokat nemcsak megvásárolják, de arról is gondoskodnak, hogy azok a megfelelő múzeumokban a közönség számára is megtekinthetők legyenek. Mindez az értéknövekedéshez is hozzájárul.

Sajátos befektetési politikát követ az Artist Pension Trust nevű szervezet. Tagjai a műalkotások értékesítéséből származó profit csak egy részére tarthatnak igényt, a pénz jelentős részét ugyanis a művészek között osztják szét. Ők ezért cserében fejenként 20 alkotásukat felajánlják az alapnak.

A művészet és a befektetés különválasztásának fontosságára már többen figyelmeztettek, a bemutatott alapok megjelenése ma sem arat osztatlan sikert. Egy széles körben képviselt álláspont szerint ez az intézmény éppen attól fosztja meg az alkotásokat, ami azokban a legértékesebb: a szabadságuktól. A felvásárolt alkotások közül sok ugyanis arra az időre, amíg az alap új vevőre talál, el is tűnhet a nyilvánosság elől.