Szenvedélyes fegyvergyűjtők

Már az ősember is készített fegyvereket, amelyek a kő alapanyagnak köszönhetően nagy mennyiségben fennmaradtak. A vasnak ezzel szemben nem kedvez sem a föld, sem a nedvesség, s a rossz állapot sokat levon a fegyverek értékéből is. Jó példa erre a rövid római kardok esete, melyek fanyelének már nyoma sincsen, s bizony a vason is nyomot hagy az idő, így kevésbé látványos megjelenésük okán nehezen eladhatóak. Azonban a későbbi évszáza-dok vastárgyait is ugyanazon veszélyek fenyegették. A többi fémtárgyhoz hasonlóan a fegyverekről is elmondható, hogy minél régebben kerültek ki a földből, annál szebb állapotban maradtak meg. Az elmúlt évtizedek intenzív műtrágyahasználata miatt ugyanis a földek savassá váltak, ami nyomot hagy a kiásott tárgyakon is; anyaguk porózus, patinájuk nem olyan szép.

Leszámítva a természet romboló hatását, számos politikai tényező is közrejátszott a magyarországi fegyverkincsek eltűnésében és a napjainkra jellemző szegényes fegyveranyagú piac kialakulásában. Ezek közé tartoznak a Rákóczi-szabadságharc vagy az 1848-49-es szabadságharcot követő fegyverbeszolgáltatások, és a megmaradt főúri gyűjtemények 1945 utáni államosítása. A 18. század előtti anyag hiányosságaira jellemző, hogy gótikus vagy reneszánsz fegyverek manapság csak ásatásokból kerülnek elő, s még a 150 éves török megszállásból sem ,,profitáltunk"; a gazdagon díszített damaszkuszi pengék és egyéb zsákmányolt fegyverek jórészt Bécsbe kerültek. A lőfegyverek terén pedig még szűkösebb a kínálat, különösen annak tükrében, hogy a nem elöltöltős fegyverek, koruktól függetlenül, ugyanúgy engedélykötelesek, mintha a legújabb Magnumot szeretnénk megvásárolni.

Tovább nehezíti a gyűjtő helyzetét, hogy az igazán ritka darabokra sokszor külföldön keresnek vevőt, mert az alacsonynak nem mondható árak ellenére az itthoniak még mindig nem érik el a nyugat-európai színvonalat. Emellett pár darab esetében még szó sincs gyűjteményről, s egy darab kard még dekorációnak is kevés, hogy a megfelelő elhelyezés helyigényét ne is említsük. Egy ritkaságszámba menő, 2,5 méter hosszú japán fogadalmi kard, mellyel még múzeumok sem nagyon dicsekedhetnek, 3,5 millió forintba kerül, s bár az értő szem számára felbecsülhetetlen érték, ám állványra helyezve csak egy hosszú csík a nappaliban. És persze a hamisítványok és a másolatok kiszűrése sem kis feladat. A századfordulón nagy divat volt a keleti tárgyak lakberendezési felhasználása, így sok másolat készült a vékonyabb pénztárcájú vevőknek, de a más típusú fegyverek esetében sem volt ritka a másolás vagy a historizáló kivitel. Manapság kereskedelmi célzattal készülnek e tárgyak, főleg Olaszországban és a Távol-Keleten.

S aki azt gondolja, hogy pár pisztollyal vagy karddal kielégíthető eme szenvedély, az nem gondolt bele a fegyverekhez kapcsolódó tárgyak széles spektrumába. Hisz mit ér a kard kardbojt nélkül, egy középkori darab páncél nélkül, a lándzsa pajzs nélkül, egy 1848-as gyűjtemény huszárcsákó nélkül, vagy egy egyenruha kitüntetések nélkül?