Keleti szomszédság

Az új felvetés mentorai Lengyelország és Svédország, szintje pedig az EU-külügyminiszterek brüszszeli találkozója, nem csekélyebb ambícióval, mint hogy az ötlet kerüljön a júniusi EU-csúcs elé, lehetőleg elnyerve a legfelsőbb politika egyetértést. Igazából a dolog már azóta a levegőben lógott, hogy Sarkozy bedobta a mediterrán unió megteremtéséről szóló elképzelését. Elsőnek a spanyolok kapták fel a fejüket: de hiszen a barcelonai folyamat keretében már létezik egy intézményesült EU–mediterrán együttműködés. Erre válaszul jött a francia védekezés, hogy az utóbbi „sok mindent nem fed le”, amelyek mára már külön odafigyelést igényelnének. És így tovább.

Valójában a lényeg nem a Párizs–Madrid huzakodás érvanyagában van, hanem egyes kelet- és közép-európai országok felfigyelésében, hogy a déliek megint nyomulnak, miközben az elmúlt néhány évben alig történt érdemi dolog például az EU–ukrán kapcsolatokban. Erre válaszul merült fel, akkor viszont be kellene indítani egy alternatív, keleti irányú partnerséget, különben az utóbbi térség háttérbe szorulhat az EU külpolitikai prioritáslistáján. A mostani varsói (és stockholmi) kezdeményezés ennek konkretizálását célozza, jóllehet időközben sokak szerint Sarkozy kezdeti mediterrán ambíciói igazából már kiszenvedtek. A márciusi EU-csúcson ugyanis a francia diplomáciának e tárgyban csak nagyon felvizezett programot sikerült elfogadtatnia.

A lengyel–svéd érvelés abból indult ki, hogy Ukrajna, vagy a Transz-Kaukázus stratégiailag nem kevésbé fontos az EU számára, és voltaképpen e relációk az eddiginél sokkal több odafigyelést, kapcsolatmélyítést igényelnének. Kellően bölcs a kezdeményezés ugyanakkor ahhoz, hogy – szemben Sarkozy elképzeléseivel – nem célozza újabb intézményi keretek (például valamiféle keleti partnerségi titkárság) megteremtését, hanem a konkrét teendők napi menedzsmentjét meghagynák az Európai Bizottságnak.

Valahol ez utóbbi mozzanat vetette fel ugyanakkor sokakban a kérdést: vajon tisztán csak politikai manőverről vagy messzebbre tekintő megfontolásokról van-e szó? Ha az előbbi, akkor is még vizsgálat tárgya lehet, hogy mindezzel elsősorban a francia elnöknek – meg a túlzónak tűnő déli orientációnak – akartak-e fricskát adni, avagy a térségre különösen érzékeny Moszkvát is zavarba akarták hozni? (A lengyel–svéd kezdeményezés kivétel nélkül a szovjet utódállamokra terjedne ki.) Ha az utóbbi, vajon a felvetésükkel milyen európai perspektívát akarnak nyújtani a leendő partnerországoknak? Ma erről tapintatosan hallgatnak, de a válasz sokáig nem késhet. Amíg ugyanis az afrikai földközi-tengeri országok aligha dédelgethetnek mondjuk EU-tagsági ambíciókat, addig Ukrajna és a Transz-Kaukázus nagy része – csakúgy, mint a szintén megcélzott Moldova – nagyon is melenget ilyen elképzeléseket is.

Ma még nem tudni, hogy az új lengyel–svéd kártya mennyiben számol ezzel az összetevővel. A sokak szerint mára már elsekélyesedett „szomszédságpolitika” eredetileg éppen azt célozta, hogy az EU nyújtson valamit azon országoknak is, amelyeknek aligha lehet tagsági igényük, az EU-hoz való kötődésük ugyanakkor fontos az uniónak is. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy ha az EU minőségileg magasabb (partneri) szintre emeli viszonyát néhány tagaspiráns keleti országgal, ezzel nem ad-e hallgatólagos biztatást is ambícióiknak. És ha igen, vajon jól teszi-e?

Aztán persze meglehet, hogy az egész lengyel–svéd felvetés amúgy sem kapja meg a szükséges támogatást, és akkor az egész parkolópályára kerül. De, hogy van ilyen mozgolódás és korántsem csak az új tagok körében, az egyúttal sokat elárul az unión belüli politikai búvópatakok létéről is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője