Ne adózzon, ami drága?

Csúnya leegyszerűsítés lenne olcsó populizmusnak minősíteni Nicolas Sarkozynek az áfamentes üzemanyagokkal kapcsolatos felvetését. Igaz ugyan, hogy a népszerűsége mélypontján lévő francia államfő számára nagyon is jól jönne egy olyan téma, amellyel jó pontokat szerezhetne a választók körében. És az is igaz, hogy elméleti közgazdasági alapon könynyedén ízzé-porrá lehet zúzni minden olyan kezdeményezést, amely a magas piaci árakat az adóterhelés csökkentésével próbálja ellensúlyozni. Ám a kérdés ennél jóval összetettebb.

A nyerstermékek nyakló nélküli drágulása jelenleg az első helyek egyikén szerepel a globális gazdaságot fenyegető veszélyek között. A kis- és középvállalatokat sokkal érzékenyebben érinti például a benzin árának az emelkedése is, mint a nagy multikat: utóbbiak magasabb profitrátájuk és könnyebb költségszerkezet-módosítási lehetőségeik révén tovább növelhetik árelőnyüket a drágulást „lenyelni” nem tudó, azt továbbhárítani kénytelen kkv-kal szemben. A „kicsik” így kénytelenek máshogy kompenzálni a veszteségeiket: például beruházási vagy létszámnövelési terveik elhalasztásával. Így hat kedvezőtlenül a magas üzemanyagár a foglalkoztatásra és a GDP-re is.

Itthon a benzin még nem drága: 2005-ben alig volt olcsóbb, tehát még az átlaginflációval sem tartott lépést az áremelkedés. A gázolajra ez már nem igaz, de ott is tény, hogy a motorizáció által okozott közvetett károkat még a mostani „magas adószint-magas ár” kombináció sem fedezi.

Másfelől a fuvarozók joggal állíthatják, hogy olyan sok adót fizetnek a költségvetésbe, mint egyetlen más ágazat sem, miközben Magyarország állítólag logisztikai központ akar lenni a térségben. Ám a kormányzat mozgástere (saját hibájából) kicsi: mivel a jó időkben tönkretette az államháztartást, most, a szűkös idők beköszöntével nincs forrása. Ilyen helyzetben nehéz jól dönteni.