Osztozik a lelőhelyeken a Gazprom és a Rosznyefty

Május elején a kormány – minden versenyeztetést mellőzve – nyolc, a Jamal-félszigeten található földgázlelőhelyet átadott a Gazpromnak. A döntésnek messze ható gazdasági, sőt politikai következményei vannak. Egyrészt közel 10 százalékkal növekednek a Gazprom évek óta vészesen – hovatovább a belföldi ellátást veszélyeztetve – fogyatkozó készletei.

Másrészt 2011-től a részlegesen már feltárt – becslések szerint közel 3000 milliárd köbméter „kék fűtőanyagot” rejtő – lelőhelyeken évente 300 milliárd köbméter földgázt akarnak kitermelni. A szállításhoz 2030-ig egy 2451 kilométeres hálózatot kell építeni, ennek horribilis anyagköltsége fellendíti a csöveket előállító orosz cégek termelését, és drámaian megnöveli a Gazprom kiadásait. Egyetlen példa: a különlegesen nehéz terepszakaszokra alkalmas 860 ezer tonnányi cső szállítását a kijelölt vállalatok (az Oroszországban mindig túl optimista előrejelzések szerint) állítólag már ez év harmadik negyedében elkezdik. A pótköltségvetésből kitűnően azonban az anyagok drágulása miatt a Gazpromnak ezért a korábbinál 45-55 százalékkal többet kell fizetnie. Árfelhajtó szerepe van annak is, hogy az Északi, illetve a Déli Áramlat belföldi szakaszához szükséges vezeték építésével együtt már ebben az évben 2-3 millió tonnára nőhet a csőgyártás iránti igény.

Nehéz elképzelni, milyen forrásokból fogja finanszírozni a szocsi olimpia szponzorálásától kezdve a politikai elitnek tett költséges szolgálatokig alaposan kiszipolyozott Gazprom a dollárszázmilliárdokra becsült költségeket – miközben a cég belső köreiből származó információ szerint Alekszej Miller és csapata további tíz, stratégiailag kiemelt lelőhely kitermelésére kér majd felhatalmazást.

Bonyolítja a képet a stratégiainak minősített energetikai készletek kitermeléséről és a külföldi befektetők ebben játszott szerepéről a múlt hónapban elfogadott törvény. Ennek paragrafusai a szocialista népgazdaság irányítási módszereit idéző elv alapján osztják fel a lelőhelyeket: az a régió, ahol a Moszkvában végzett becslések szerint több a földgáz, a Gazpromé lesz. Ahol több kőolajat sejtenek, azt a Rosznyefty kapja meg.

A permi „kőolajosok” családjában született, bányamérnökből, majd nagyvállalkozóból 2004-ben a maga számára is váratlanul a természeti kincsek miniszteri székébe került Jurij Trutnyev – aki kezdettől látható lelkesedéssel hajtja végre a világ legnagyobb energetikai cégeinek kiebrudalását – így indokolta a verseny mellőzését: „Nevezzük nevén a dolgokat. Furcsán nézne ki, ha a törvény a két cég indulására korlátozná a tendert. Jobb, ha ők maguk közlik velünk, mely területeket kívánják feltárni és kitermelni a két tevékenységre együtt kiadott engedély alapján. Ha egy régióra több cég nyújt be igényt, akkor a minisztérium kiegészítő konzultációkat folytat a képviselőikkel.”

A kínosan korszerűtlen döntésmechanizmus hátterében az áll, hogy a regnáló elit minimalizálni igyekszik az államfővé avanzsált Dmitrij Medvegyev és Putyin másik egykori bizalmasa, Igor Szecsin, vagyis a Gazprom volt és a Rosznyefty jelenlegi vezetője közötti – következményeiben a mai orosz államkapitalizmus érdekeit is sértő – rivalizálást.

A rendelet alapján a moszkvai irodákban becslések és hallomások után már gyakorlatilag a teljes orosz energetikai készlet sorsáról döntöttek. A rendelet lényege a már idézett Trutnyev szerint: „A lelőhelyeket állami ellenőrzés alatt álló cégek aknázzák ki, amelyekben 50 százalék feletti az állami részvénycsomag. Nyilvánvaló, hogy a Gazpromról és a Rosznyeftyről van szó. Rajtuk kívül csak a Zarubezsnyefty van állami tulajdonban, a vietnami PetroVietnam céggel közös vállalat formájában, de az csak orosz területen kívül tevékenykedik. A nemzetközi törvények hatálya alá eső Kaszpi-tengerre, ahol főleg a Lukoilnak van érdekeltsége, a törvény nem terjed ki. Az összes többi szárazföldi lelőhelyre azonban igen.”

Ezzel a törvénnyel és a lelőhelyek elosztásáról hozott kormányrendelettel Moszkva jogi keretek közé helyezte az 1990-es években – főleg technológiai fejlettségük miatt – a belföldi lelőhelyek feltárásába és kiaknázásába beengedett multinacionális cégek oroszországi szerepvállalásának korlátozását is. Ezek közül az orosz fél szerződésbontása következtében jó néhányan már dicstelen távozásra kényszerültek. Feltűnően kevesen kezdeményeztek azonban a nemzetközi bíróságokon jogi ellenlépéseket. Talán mert a szerződésbontás okául megjelölt súlyos környezetszennyezésben távolról sem voltak ártatlanok. A hírek szerint már csak azért is el akarják kerülni a nemzetközi botrányt, mert bíznak benne, hogy a forráshiányos orosz mamutvállalatoknak még szükségük lehet a különlegesen nehéz terepen alkalmazható, modern nyugati technológiára.

A fő csapásirány a Kreml stratégái számára most a 2003 szeptemberében a British Petroleum és az orosz TNK által alapított közös vállalatban meglévő 50 százalékos BP-részvénycsomag megszerzése – gazdasági szempontok mellett válaszul arra, amiért London 2006 elején a „lex Gazprommal” az energetikai expanziója akadályozását súlyos sértésnek tekintő Moszkva számára váratlanul megakadályozta, hogy a Gazprom többségi részesedést szerezzen a belső brit gázpiac 69 százalékát birtokló Centrica vállalatban.

Még érdekesebb, hogy a Trutnyev-kommandó a már Putyin elnöksége idején létrehozott TNK-BP másik 50 százalékát megkaparintó „jó oligarchákat”, Mihail Fridmant, Viktor Vekszelberget és Len Blavatnyikot is igyekszik rákényszeríteni, hogy adja el részvénycsomagját az államnak. A hazai nagytőke kiakolbólítása a Medvegyev–Putyin tandem államkapitalista gazdaságpolitikájának új mozzanata.

A szerző az ELTE tudmányos főmunkatársa