Schengen olasz csapdában

Mindenekelőtt, ha a tényekből indulunk ki, Olaszországban valóban megugrott a bevándorlók száma. Közülük sokan tényleg bejelentkezés nélkül tartózkodnak az országban, s nem kevesen az amúgy is zavaróan nagy arányú bűnözést súlyosbítják. Tény az is továbbá, hogy különösen sokan az Európai Unión belülről, nevezetesen Romániából érkeznek. Pontos adatot – éppen az illegálisan ott lévők jelentős hányada miatt – nehéz produkálni, de hogy több mint félmillió emberről van szó, az széles körben elfogadott (jóllehet becsült) adatnak minősül. Az is visszatérően említett adalék, hogy igen magas a romák aránya, akik közül sokan – Európa-szerte másutt is ismert módon – lakókocsis, sátras, vándoréletet élnek. Ami korábban ilyen tömegesen szintén nem feltétlen volt jellemző olyan olasz vidékekre, ahol most esetleg előfordul.

Ha mindezt összerakjuk azzal, hogy az új olasz kormány vezetői a radikális cselekvés és a nagy rendcsinálás jelszavaival nyertek voksokat, akkor még inkább érthetővé válik Róma zajos kiállása. Különösen, hogy az új olasz kormányfő amúgy is idegenkedik az Európai Uniótól: tehernek tartja, és személyes sértésnek tekinti, hogy az EU-vezetők jó része nem veszi őt komolyan. (Mi több, Brüsszel lépten-nyomon az olaszok ostorozásával van elfoglalva, Róma szemére vetve a gyenge gazdasági teljesítményt, a hatalmas belső eladósodottságot, a növekvő költségvetési hiányt, a reformok akadozását.) Berlusconiék most kilátásba helyezett fellépése – ami egyes megfogalmazásokban voltaképpen a schengeni vívmányok „visszacsinálását” célozza – erősítheti a kormány támogatottságát odahaza, borsot törhet a brüsszeli bürokraták orra alá és nem utolsósorban elterelheti a figyelmet az ilyen módszerekkel nem igazán kezelhető gazdasági problémákról.

Valójában Rómának mindenekelőtt azt a kérdést kellene feltennie önmagának, vajon a konkrét problémát akarják-e kezelni, vagy látványosan konfrontálódni kívánnak az EU-val egy olyan témában, amelyben biztosan maguk mögött tudhatják a honi közvéleményt. Ha az előbbi a cél, akkor arra nem feltétlen az olasz határzár az egyedüli válasz: a dolog éppenséggel kezelhető volna – a probléma egyik fájó gyökerét jelentő – román oldalról is. De mindenesetre Bukaresttel együttműködve. Nem biztos, hogy egy valós nehézséget azonnal az uniós vívmányok egészére rá kell terhelni – főként, hogy ismert az egyik meghatározó forrása is.

Annyi bizonyos, hogy Olaszország egymagában nem sokat tehet a Schengen-szabályok módosításáért, ehhez aligha szerzi meg egyhamar a minősített többséget. Miként tartósan arra sem rendezkedhet be, hogy egyoldalúan visszaállítja a határellenőrzést. Ez esetben ugyanis az Európai Bizottság indít ellene kötelezettségszegési eljárást. Az egyetlen, amit Róma megcélozhat: ideiglenes vagy végleges kiválást a schengeni rezsimből. Amit szintén nem lesz könynyű elérni, lévén, hogy „Schengen” ma már az alapszerződés része.

Akárhogyan is lesz, ez az egész dolog azért is kényes és kellemetlen, mert érzékeny pontján kezdheti ki az amúgy is egyre nehezebben épülő integrációs folyamatot. Ha az olaszok csak annyit érnek el, hogy – kötött vagy kötetlen időre szóló – mentességet kapnak Schengen alól, akkor is minimum „rossz példát” mutatnak olyan tagállamoknak is, mint az egyezmény kibővítésétől köztudott módon mindig is idegenkedő Ausztria vagy Franciaország. Ha pedig „Schengen” elkezd leépülni, az ugyanazért közvetít negatív üzenetet, amiért fél éve anynyira ünnepelték a kibővítését: mert az integráció egyik „állampolgár-közeli”, konkrét eredményéről van szó. Kár lenne eljátszani. Miként vele játszani is felelőtlenség.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője