Versenyképességi lista: lecsúszás vagy helyben járás?

Az IMD módszertana hasonló ahhoz, amit az ugyancsak bőven idézett WEF- (World Economic Forum) rangsorok készítésekor alkalmaznak. Blokkokban vizsgálják a különféle statisztikai adatokat, és széles körű szakértői megkérdezéseket végeznek. Fontos különbség, hogy a WEF listája újabban országméretű régiókat (például Lombardia vagy Bajorország) is vizsgál, ezért a legtöbb állam WEF-helyezése valójában rosszabb, mint amilyen egy tiszta országrangsorban lenne.

Az egyes években elért helyezéseket nem lehet pontosan öszszehasonlítani a nemrég megjelent 2008-as IMD-rangsoréival sem. A magyar sajtó az utóbbi napokban gyakran emlegeti, hogy hazánk ezen a listán 55 ország között a 35.-ről a 38. helyre csúszott le 2007–08-ban. Ez látszólag igaz, de a pozícióvesztés valójában csak a kétharmada a vélt és idézett romlásnak. Új országként ugyanis a listára került Peru, mégpedig rögtön a 35. helyre. Így Magyarország ugyanabban a mezőnyben „csak” két helyet csúszott le tavalyhoz képest.

A lista részleteinek böngészése sok érdekességre, meglepő, esetenként megmagyarázhatatlan tényre hívja fel a figyelmet. Ezek értékeléséhez gondolni kell arra, hogy a nemzetgazdaságok versenyképessége erős kapcsolatban van a gazdaság fejlettségi szintjével. A kétfajta rangsor között – legalábbis ha nem foglalkozunk a versenyképességi rangsorokból általában ki is hagyott olajországokkal – nem lehetnek meghökkentő eltérések. Egy kevésbé fejlett államban ugyanis sem az infrastruktúra és a termelőberendezések, sem a szellemi tőkeállomány állapota nem lehet sokkal jobb a gazdaság fejlettségénél, ezek pedig alapvető versenyképességi tényezők. Persze fontos az üzleti klíma és a gazdasági szabályozás minősége is, de ezek nem feltétlenül nyugszanak történelmileg kialakult alapokon, és rövid távon gyorsan megváltozhatnak.

Az IMD listája tehát bőven szolgál meglepetésekkel. Olaszország az 55 hely közül a 46.-on szerepel, többek között Jordánia, Litvánia, a Fülöp-szigetek vagy Románia mögött. Nem csekélység az sem, hogy a csupán 22. helyezett Japánt közvetlenül a mostanában egyre komolyabb makrogazdasági gondokkal és növekedéslassulással küzdő Észtország követi, a mindössze 31. Dél-Korea pedig elmarad Tajvan, Kína, Malajzia, Thaiföld és India mögött. A növekedési gondjai mellett is bivalyerős belga és francia gazdaság a 24. és a 25. pozícióban van, azaz közvetlenül Észtország után és rögtön Chile, valamint Thaiföld előtt.

A lista élmezőnye az évek során inkább csak sorrendjében változik, tartalmában nem különösebben. A vezető helyeken általában az Egyesült Államok, Szingapúr, Hongkong, Svájc (az idén ez az első négy sorrendje), a legtöbb skandináv ország, Ausztrália, Kanada és Hollandia, valamint a versenyképességét részben posztindusztriális gazdasági szerkezetének és földrajzi helyzetének köszönhető Luxemburg áll. Ezek valóban a világ legfejlettebb s a köztudat szerint is a legversenyképesebb gazdaságai. Kevésbé fejlettként 2008-ban csak Kína (17.) és Malajzia (19.) került be az első húsz ország közé.

A magyar lecsúszás – vagy némi jóindulattal „kvázi helyben járás” – tényezőinek az átgondolásához nem árt kicsit megismerkedni a rangsor szerkezetével. Négy blokkba rendezik a különféle mutatókat. Ezek részranglistáiból képzik a blokkok rangsorait, ezek összesítéséből pedig a végső listát. A négy blokk az országok makrogazdasági teljesítményét, kormányzati hatékonyságát, üzleti szektorának a hatékonyságát és infrastruktúrájának a minőségét hasonlítja össze.

A magyar részadatokat áttekintve elsőnek a nagyon egyenetlen összkép a feltűnő. Nagyon kevés mutató van az összesített rangsorban látható 35. magyar helyezés körül. Egyes mutatók kiemelkedően jók, például Magyarország a nemzetközi mezőny második (!) helyezettje az általános iskolák tanár/diák aránya tekintetében (bár tudjuk, hogy ez a költségvetésnek sokba kerül, s így nagy valószínűséggel romlani fog). Ugyancsak kedvezők a hazai pozíciók a külföldi eredetű befektetések szabályozási és jogi feltételeinél, valamint a nemzetközi kereskedelemben elért teljesítményt illetően. Ez lényegében mind az első tíz közötti helyet jelent. A fizikai infrastruktúra (például távközlés, közlekedés) mutatói is még az első 25 állam közé helyezik Magyarországot. Hol vannak akkor a gyenge pontok?

Ezek száma nem olyan nagy. Húsz mutatócsoport közül csak háromban jelentős a magyar lemaradás. Mindháromnál (1. makrogazdasági teljesítmény, 2. fiskális politika, 3. „magatartások és értékek”) azonban csaknem vagy tényleg az utolsó helyen állunk. Az 1. és a 3. esetben valóban az utolsók (55.) vagyunk, ez többek között a végső rangsorban sereghajtó Ukrajna és Venezuela mögötti helyezést jelent, nem is beszélve a lemaradásról Jordániához, Romániához, Peruhoz, Indonéziához vagy Kolumbiához képest. Nem sokkal jobb a helyzet a fiskális politika terén mutatkozó 53. hely esetében sem.

A „magatartások és értékek” mutatócsoport más néven, de hasonló tartalommal megjelenik számos olyan nemzetközi vizsgálatban, ahol az egyes országok üzleti környezetének a minőségére kíváncsiak. Az itt mutatkozó lesújtó magyarországi képet más kutatások is megerősítik. Itt arról van szó, hogy a gazdasági élet szereplői menynyire jogkövetők, milyen mértékben képesek az együttműködésre és mekkora súlyt tulajdonítanak napi tevékenységükben az etikai normák betartásának. Ez a valóban kissé szubjektív jellegű, ám a versenyképességi elemzésekben növekvő jelentőségű mutatócsoport azt írja le, hogy a gazdaság állami és vállalati szereplői mennyire képesek felismerni a közérdeket, és nemcsak szavakban, hanem valóságosan is alkalmazkodni hozzá. Az IMD versenyképességi rangsorának talán éppen az itt mutatkozó kirívóan súlyos magyar lemaradás a legfontosabb tanulsága.

A szerző az MTA rendes tagja, egyetemi tanár, a Gazdasági Versenyképesség Kerekasztal elnöke