A fundamentalizmus kudarca: a neoliberalizmus vége?

Ez az a piaci fundamentalizmus – amely a thatcherizmus, a reaganomics és az úgynevezett „washingtoni konszenzus” alapját képezte – előnyben részesítette a privatizációt, a liberalizálást és a szemellenzősen az inflációra összpontosító jegybanki rendszert. Egy negyedszázadon át a fejlődő államok között valóságos verseny bontakozott ki, amelyben a vesztesek egyértelműen azok lettek, amelyek leginkább hajlottak a neoliberális gazdasági tanokra. Ők növekedési áldozattal fizettek ezért, ha pedig emelkedett a GDP szintje, abból aránytalanul nagy hányadban részesültek a leggazdagabbak.

Bár a neoliberálisok nem vallják be, az eszméik egy további tesztet is elbuktak. Senki sem állíthatja, hogy a pénzügyi piacok túlzottan fényes produkciót nyújtottak volna például a 90-es évek vége felé, amikor az optikai szálas technológiába fektetett hatalmas összegek megtérüléséig hosszú éveknek kellett eltelniük. Bár ennek a tévedésnek utóbb lett egy nem szándékozott hozadéka: amint a kommunikációs költségek meredeken estek, lehetőség nyílt arra, hogy mind Indiát, mind Kínát fokozottabban integrálják a világgazdaságba.

Hasonló hozadékokat azonban aligha látunk, ha az erőforrásoknak az ingatlanpiacba történő téves allokációjára gondolunk. A pompás új lakások nagy hányadát olyan családok részére építették, akik ezt nem engedhették volna meg maguknak, ezért most millióknak kell elhagyniuk az ingatlanjaikat. Rajtuk kívül vannak még nagy számban példás, polgári egzisztenciák, akik óvatosan vettek fel hiteleket, karbantartották a házaikat, és akiknek most mégis azt kell látniuk, hogy a piac letörte az ingatlanjaik értékét, mégpedig a legrosszabb rémálmaiknál is nagyobb mértékben. Rövid távra szóló előnyök ugyan adódtak, kérdés azonban, hogy ennek mekkora ára volt mind az egyéni egzisztenciák, mind a világgazdaság számára.

A piacok emellett nem készítettek fel bennünket eléggé az olaj- és élelmiszerárak drámai emelkedésére sem. Mindez azt mutatja, hogy a szabadpiacról szóló retorikát szelektíven alkalmazták: az elveket, ha azok bizonyos speciális érdekeket szolgáltak, magukévá tették, ellenkező esetben azonban elvetették. George W. Bush kormányzatának talán az egyetlen érdeme, hogy csökkentette a szakadékot a retorika és a valóság között. Egyik elődje, Ronald Reagan szívesen szónokolt a szabadpiacról, miközben „önkéntes” exportkorlátozó intézkedéseket kényszerített ki a partnerállamoktól. Bush esetében az amerikai katonai-ipari komplexum érdekében folytatott gazdaságpolitika sokkal leplezetlenebbül jelenik meg.

A szabadpiaci elvekkel és a kormányzati intervenciókkal elegyített gazdaságpolitika különösen rosszul működött a fejlődő államok esetében, ahol a kormányokkal elfogadtatták, hogy ne avatkozzanak be például a mezőgazdaság ügyeibe. Emiatt a gazdaságaik kiszolgáltatottá váltak az európai és az amerikai agrárszektorral szemben, mert a fejlett ipari régiók mezőgazdasági termelőivel ugyan bírták volna a versenyt, az ott folyósított szubvenciókkal szemben azonban aligha. Ennek következményeként megcsappantak a fejlődő államokban az agrárszektorba irányuló beruházások, és növekedett a függőségük az élelmiszer-ellátásban.

Akik a szabadpiacról szóló tanácsokat adták, azoknak nem kell a szakmai műhibákkal szembeni biztosítással rendelkezniük, mert rajtuk nem kérik számon a tévedéseiket, amelyeknek az árát a fejlődő világ szegényeinek gyorsan szaporodó seregei fizetik meg. Az indulatok világszerte kitapinthatók, és a harag célpontjai többnyire a spekulánsok. Ők azzal védekeznek, hogy csak az „árirányzatok feltárásán” munkálkodnak, s ezt persze késlekedve hajtják végre, hogy például a megállapított kínálati hiány ellen ne lehessen tenni semmit.

A válasz egyébként sem vall nagy észre. Az emelkedő és a volatilis mezőgazdasági árak termelők millióit késztetik arra, hogy elővigyázatossági intézkedéseket foganatosítsanak. Arra számíthatnak ugyanis, hogy ha a termények egy részét visszatartják és később adják el, növelni tudják a bevételeiket. Ha pedig ezt sok száz milliónyian teszik, abból tetemes tételek adódnak össze.

A piaci fundamentalizmus védelmezői igyekeznek a kormányokra hárítani a felelősséget a mechanizmus elégtelenségei miatt. Az amerikai kormányzatot többek között olyan szemrehányások érték, hogy nem tett meg mindent az alacsony jövedelműek lakásproblémáinak megoldásáért. Ezzel egyet lehet érteni, de a felvetés egy dolgon nem változtat semmit: az amerikai bankok kolosszális mértékben félremenedzselték a kockázatokat, s ennek globális következményei lettek, miközben a vétkes vezetők hatalmas összegű végkielégítésekkel távoztak.

Ma jelentősen eltérnek egymástól a társadalmi és a magánhasznok, és amíg ez fennáll, addig a piaci rendszer nem tud működni. Ami pedig a neoliberális piaci fundamentalizmust illeti, az mindig is speciális érdekcsoportok szolgálatába állított politikai doktrína volt, amelyet nem támasztott alá gazdasági elmélet. Azt is világossá kell tenni, hogy a neoliberalizmust történelmi tapasztalatokkal sem lehet igazolni. Ha megtanuljuk ezt a leckét, akkor átszűrődhet a reménysugár a globális gazdaság felett gyülekező sötét viharfelhőkön.

Copyright: Project Syndicate, 2008

@ www.project-syndicate.org