Az állam kötényébe

Sok tanulsággal szolgálhat a jövőre nézve az idei gyümölcsszezon, amely a jó termés miatt számos anomáliával „lepheti meg” a piaci szereplőket. A bomba először a meggyfelvásárlásnál robbant, mivel a termelőknek a tavalyi 200 forint körüli kilónkénti árak után rendkívül alacsony, 30–70 forintosakkal kellett szembesülniük. A megpróbáltatásoknak azonban ezzel még nincs vége, mert az előrejelzések szerint hasonló áresés következhet be a szilvánál, az őszibaracknál és az almánál is.

A mostani feszültség részben abból származik, hogy a gazdálkodóknak gyorsan „sikerült” hozzászokniuk a fagy és aszály miatt kialakult múlt évi magas felvásárlási árakhoz, így most értetlenül állnak a látványos árzuhanás előtt. A helyzet azért is meglepő a számukra, mivel számos más termény (például a gabonafélék vagy az olajos növények) árai továbbra is szárnyalnak, miközben a gyümölcspiacon a tavalyi jó év után máris kitört a krach. Valószínűsíthető ugyanakkor, hogy nem lenne ekkora a baj, ha a 2007-es rekordárak mellett minden gazdálkodó megfelelő mennyiséget szüretelhetett volna le. A természeti csapások azonban többüknél jelentős kiesést okoztak, így e kör kétszeresen rosszul jár, hiszen ez évi jobb termésén önköltség alatt, igen olcsón tud csak túladni.

Bár a gazdálkodók a meggyárak zuhanása mögött a felvásárlók között létrejött árkartellt sejtik, alapvetően piaci hatások húzódnak meg a háttérben. Az idén ugyanis egész Európában jó lett a (meggy)termés, miközben a tavaly gyártott áruféleségek (befőttek) egy része bennragadt a magasabb termékárak miatt. Ezért a kereskedők (üzletláncok) visszafogták megrendeléseiket, így a feldolgozóipari igény is csökkent. (Kétségtelen azonban, hogy a felvásárlói magatartás egyfajta visszavágást is tükrözhet, mivel tavaly a feldolgozók voltak kiszolgáltatottak a magas áraknak, és a mostani helyzet jó alkalmat kínál arra, hogy a kényelmetlenséget „megtorolják” a gyümölcstermelőkön.)

Természetesen nem lehet elvitatni az önköltség alatti árak miatti elégedetlenséget, mégis mellbevágó, ahogy a termelők egy része a piaci viszonyokra reagált. A parlament előtti meggykiöntés mutatja, hogy sokuk teljesen félreérti a helyzetet. Úgy látszik, még mindig automatikus reflex, hogy vész esetén állami gondoskodásra számítanak, holott uniós tagként a magyar agrárirányításnak nincs érdemi nemzeti támogatási hatásköre, és EU-s pénzek sem mozgósíthatók a „puha” szabályozású gyümölcsszektorban.

A tapasztalatok tehát azt igazolják, hogy a termelők továbbra sem látják be: nem függetleníthetik magukat az agrárpiactól, és leginkább csak egymásra számíthatnak gondjaik megoldásában. Érthetetlen például, miért nem tömörülnek nagyobb arányban az unió által is preferált termelői-értékesítő szervezetekbe (tészekbe), amelyekkel hatékonyabb piaci fellépést tudnának elérni. Az ágazati tészlefedettség ma is csak 18 százalékos, és jóval kisebb mértékben bővült az elvárhatónál az elmúlt években. Szintén az öngondoskodás hiányát tükrözik (és felelőtlen magatartásként is felfoghatók) a tavalyi események, amikor a gyümölcstermelők zöme nem lépett be az újonnan létrehozott nemzeti katasztrófaalapba (mert a tagságért díjat kellett fizetni). Ezért a múlt évi természeti csapások után – rendkívüli módon – újra meg kellett nyitni a bejelentkezési lehetőséget, hogy a károsultak állami kompenzációt kaphassanak a terméskiesések miatt.

Az előbbieknél is lényegesebb feladatnak tűnik, hogy a gazdálkodók normalizálják a kapcsolataikat a felvásárlókkal-feldolgozókkal. Nem tartható ugyanis, hogy az ágazati szereplők egymás kárára használják ki a különböző piaci helyzeteket. A stabil viszonyok a termelőknek jobb értékesítési lehetőséget és mértéktartó (kiszámíthatóbb) profitot hozhatnának, az átvevőknek pedig biztosabb alapanyaghátteret jelenthetnének. Ha ez az együttműködés nem alakul ki, továbbra is a hektikusság, valamint a libikókaszerű ár- és jövedelemingadozás jellemzi majd a hazai gyümölcspiacot.

A szerző a Világgazdaság munkatársa