Harc a közép-ázsiai gázért

Orosz és európai tárgyalóküldöttségek adják egymásnak a kilincset Bakuban, Asgabatban és Asztanában. A minap, már sokadszor, magyar delegáció is szerencsét próbált a térségben. Éppen csak Jozias Van Aartsen, az EU erre kijelölt koordinátora nem járt még Türkmenisztánban és Azerbajdzsánban – állapítja meg rosszallóan a Hudson Intézet amerikai képviselőknek készített tanulmánya. A volt holland külügyminisztert állítólag jobban lekötik Hága ügyei, ahol polgármesteri széket kapott, mint az uniós támogatású Nabucco gázprojekttel kapcsolatos lobbizás. A dolgozat egyébként is vérszegénynek tartja a vezetéki beruházás mögött álló európai politikai támogatást.

Kétségtelen, hogy Oroszországnak nagyobb az ügyben a lendülete, és több is van a tarsolyában a tárgyalásokon, mint riválisainak. (Talán mert a vesztenivalója is nagyobb, ha kimarad az érintett szovjet utódállamok gázkereskedelméből.) Regionális vitákban politikai segítséget ígérhet a megnyerni kívánt gáztermelőknek, felkínálhatja az egyébként is általa ellenőrzött exportvezetékek felújítását és kibővítését, s persze jócskán rákínálhat a mostani árra is, úgyis mindent a végfelhasználó fizet. Már márciusban közölte, hogy 2009-től nemzetközi áron vásárol gázt a három közép-ázsiai országtól: Türkmenisztántól, Kazahsztántól és Üzbegisztántól. Ma sokkal olcsóbban jut hozzá, mint ahogy Európában továbbadja, bár nem kell amiatt aggódnunk, hogy az árkülönbözet egyetlen fillérjéről is lemond majd. A magasabb ár fizetése révén a társaság bebiztosíthatja vásárlói szerepét a térségben, háttérbe szoríthatja megjelenő versenytársait, és megmaradhat az ottani gáz fő európai értékesítőjének. Tovább sanyargathatja az eddig „kedvezményes” árú gázzal ellátott Ukrajnát, Fehéroroszországot és másokat, egészen addig, amíg azok át nem engedik neki gázinfrastruktúrájukat, és el nem engedik a végfogyasztókig. (Mindazonáltal egészséges piaci törekvésnek mondható, hogy mindenütt a felhasználók elérése a célja.)

Ajánlhatnak persze többet a közép-ázsiai és az azeri gázért az európai vevők is. Ám a termelőknek azonos ár mellett érdemesebb annak a vevőnek eladniuk a terméket, amely miatt nem kell költséges beruházásba bonyolódniuk, meglévő kapcsolataikat rongálniuk, új, ismeretlen partnerségeket kötniük.

Mégis életképesnek tűnő megfontolás áll a Nabucco gázprojekt mögött. Kapacitások köthetők le rajta az elhozandó, önállóan megvett vagy éppen termelt gáznak, és lesz kapacitás a projekten kívüli kereskedőknek is. Feltehetően saját gáz behozatalára készül sok európai cég mellett a Mol is, amely az eladó térségben készít elő gázipari együttműködéseket. Talán még reálisabbak, azaz piac-közelibbek és kevésbé diktátumízűek lehetnek az árak is.

Az árak ugyanis elképesztő mértékben elszabadultak. Az európai gázigény növekedésére vonatkozó előrejelzésekre (olajárra, valutaárfolyamokra, miegyébre) hivatkozva rendre azt halljuk, hogy a drágulás természetes, vagyis fogadjuk csak szépen el.

Szintén az állítólag erőteljesen növekedő európai gázkeresletre hivatkozva mondják, hogy a Gazprom által építendő Déli Áramlat és az uniós Nabucco projekt nem versenytársak. Még majd együtt is kevésnek bizonyulnak.

Közben a Hudson-tanulmány készítője aggódik az orosz szállítónak kiszolgáltatott európai vevők miatt. Valóban, vevői oldalról az lenne a jó, ha a Gazpromtól Európa csak orosz gázt vásárolna, s nem kellene közvetítői szerepét megfizetnie a más forrásból származó energiahordozó beszerzésekor. Idáig azért a tanulmány nem jut el. Csak a mellett érvel, hogy iraki gázt is kellene majd a Nabuccóba táplálni. Amerika aktivitása egyébként érthető. Nem annyira az európai fogyasztók ellátási biztonsága miatt aggódik, hanem szeretné megerősíteni saját pozícióját a térségben.

A szerző a Világgazdaság munkatársa