Kerékkötő-e Magyarország?

Könnyű lenne a látszat alapján ítélni és sommásan kijelenteni, hogy ezekben a napokban Magyarország vált a világkereskedelmi nyitás egyik kerékkötőjévé. Két ok miatt se tegyük azonban ezt. Egyrészt elmondja majd helyettünk sok más ország, mi maradjunk meg a saját érdekeink védelménél (ők is ezt teszik). Másrészt viszont nem is igaz.

A kereskedelmi akadályok lebontása globálisan rengeteg előnnyel jár, élénkül a forgalom, jobb piacra jutási lehetőségeket kapnak a versenyképes termelők, mindenki jobban specializálódhat arra, amiben komparatív előnye van. Csakhogy nagyon nem mindegy, ki mennyi akadályt, milyen mértékben és miként bont le. Itt a kulcsszó a kiegyensúlyozottság: mindenkinek előnyöket kell kapnia a hátrányok bevállalásáért cserébe. Ha viszont Brüsszel úgy tárgyal, hogy az induló licitje 8 százalék, majd ezt leviszi 1 százalékra, miközben a partnerek megmaradnak 1 százalékos nyitó ajánlatuknál (a védzáradéknál állítólag ez történt), azt nehéz kompromisszumnak nevezni.

A részletekben azonban nem is érdemes elmerülni addig, amíg nyilvánvaló, hogy a készülő megállapodás alapvonalaival sem ért egyet jó néhány tagállam. Az EU agrárexportőrei közül többen éppúgy vesztesnek érzik magukat, mint egyes dél-amerikai államok. Az USA olyan követeléseket támaszt Kínával és Indiával szemben, amelyeket azoknak eszük ágában sincs elfogadni. A magyar ellenállás bejelentése csak időben előzött meg sok más vétófenyegetést. Nem lenne nagy meglepetés, ha az egész egyeztetéssorozat összeomlana.

Ha így lesz, az nem feltétlenül a nemzeti részérdekek győzelme lesz a globális érdekek felett. 153 ország érdekeit több száz „érzékeny” témában rendkívül nehéz összehangolni. Hogy azért ez nem teljesen lehetetlen, azt a korábbi liberalizációs megállapodások ténye bizonyítja.