Közel-keleti játszmák

Bár az izraeli légierő a nyár elejétől több hasonló gyakorlatot hajtott végre, a június 2-i demonstratívan széles körű és nagyszabású volt. Az ezúttal utántöltő repülőgépek által is támogatott, száznál több izraeli harci gép alacsony magasságban végrehajtandó harci feladatokat gyakorolt, s éppen akkora utat tett meg a gyakorlat során (mintegy 1500 kilométert), mint amennyi az Izrael és az iráni nukleáris program fővárosa, Natanz közti távolság. Nem kell tehát képzett jelképfejtőnek lennünk ahhoz, hogy megértsük Jeruzsálem üzenetét: amennyiben a nemzetközi közösségnek szankcióival és diplomáciai eszközeivel nem sikerült megzaboláznia Irán nukleáris ambícióit, úgy Izrael egyedül is kész csapást mérni Iránra. Abban, hogy mik lehetnek ennek célpontjai – a szétszórt iráni nukleáris bázisok vagy az ország olajipari létesítményei –, megoszlik a szakértők véleménye.

Pusztán katonai képességeit tekintve Izrael elméletileg képes teljesen önállóan is légi csapást mérni Iránra, jóllehet azt Jeruzsálemben is pontosan tudják, hogy még ezzel is mindössze lassíthatják az iráni nukleáris programot, de nem állíthatják le teljesen. Ha azonban a katonai akció gyakorlati problémáit (például a földrajzi távolságot, a támadás útvonalán fekvő országok légterének használatát), politikai kockázatait (így az Iránnal védelmi szövetségben álló Szíria vagy a Teherán katonai karjaként számon tartott Hezbollah kiszámíthatatlan magatartását), illetve gazdasági következményeit (az olaj jelenleg sem alacsony árának drasztikus emelkedését) is számba vesszük, kiderül, hogy Izrael külső beleegyezés és jóváhagyás nélkül nem hajthat végre egy ilyen villámakciót. Ha pedig többnaposra terveznék a támadást, úgy alighanem aktív támogatásra is szorulna az izraeli légierő. Ezt a támogatást pedig az Egyesült Államoknak kellene biztosítania (pl. az iraki légtér és légibázisok használatának vagy az izraeli gépek Perzsa-öböl feletti utántöltésének biztosításával).

Mármost kérdés, hogy Washingtonnak érdekében áll-e egy ilyen katonai akció s annak támogatása. Figyelembe véve Irán térségbeli súlyát, befolyását és kapcsolatait (s nem csak a Washington számára kulcsfontosságú Irakban és Afganisztánban, de az olaj- és gázkészletek szempontjából oly fontos kaszpi térségben is), aligha. Egy ilyen akció támogatása csupán abban az esetben érné meg az Egyesült Államoknak, amennyiben annak következményeként megbukna a konzervatív iráni vezetés, s helyét egy Amerikával modus vivendit kereső politikai garnitúra venné át. Csak hát a legtöbb elemző pont azt állítja, hogy egy korlátozott izraeli légi csapás éppen hogy megerősítené az „iráni neokonok” pozícióit…

Ráadásul – legalábbis a The Guardian című londoni napilap csütörtöki száma szerint – az Egyesült Államok augusztusban tervezi bejelenteni, hogy – hasonlóan a kubai megoldáshoz - érdek-képviseleti irodát nyitna Teheránban, és 1980 óta először amerikai diplomatákat küldene az iráni fővárosba. Vagyis úgy tűnik, Washington végre elszánta magát a teheráni vezetéssel való egyfajta közvetlen párbeszéd kipróbálására. Valószínűleg nem kell hosszan magyarázni, milyen hatása lenne ez utóbbira egy elhamarkodott és beláthatatlan következményekkel járó izraeli légi csapásnak.

Már régóta úgy gondolom, hogy Izraelnek nem csupán fegyveres erejében és katonai képességeiben kellene keresnie biztonságának garanciáit. Legalább ilyen fontos lenne újragondolnia a biztonságról alkotott egész felfogását, s felkészülnie egy elkerülhetetlen közel-keleti hatalmi átrendeződésre. Nem mindegy ugyanis, hogy ezt miként éli majd meg az izraeli társadalom. Sem Izrael, sem térség, sem a pedig a világ szempontjából.

A szerző biztonságpolitikai szakértő