Látszólagos ellentétek

Már jó előre tudható, hogy az őszi törvényhozási munkák során a pénzügyi tárgyú törvényjavaslatok, a gazdaságélénkítő intézkedések kereteit a költségvetési kiadások mértéke és az azok visszafogásával elérhető megtakarítások fogják meghatározni. Ezen belül pedig sejthető, hogy minden olyan javaslatot, amely nagyobb költségvetési áldozattal jár, azzal háríthatnak el, hogy az szociális juttatások megvonását tenné szükségessé. Hiszen bármely felvetés vagy akár csak ötlet látott eddig napvilágot, amely a gazdaság erőforrásainak felszabadítása érdekében a kiadások visszafogását s ezen belül akár az ésszerűtlen, célját tévesztett vagy egyszerűen csak nem hatékonyan működő jóléti kiadások lefaragását irányozta elő, az a lehető legrövidebb időn belül elbukott, miután a szociális kiadások fenntartásához fűződő érdek eddig mindennél erősebbnek bizonyult.

Persze hosszú, a jelen cikk terjedelmét jócskán meghaladó elemzéseket lehetne végezni arra vonatkozóan, hogy jelenlegi szociális támogatási rendszerünk milyen arányban részesít ellátásban rászorultakat, és mekkora hányadban feleslegesen pazarló. Hogy vajon az alanyi jogon járó juttatások, az ellenőrizetlenül igénybe vehető adómentességek, az aktivitásra legkevésbé sem ösztönző segélyezési rendszer tényleg valós biztonságot szolgáltat, vagy csupán olyasfajta elvárássá, megszokássá vált, amelyen kockázatosnak tűnhet változtatni.

Mégis, érdemes talán a fenti, részletekbe menő elemzés előtt egy nyilvánvalóbb ellentmondására rávilágítani. Mégpedig arra, mi jelenthet valós szociális biztonságot és elérhető jólétet: egy évtizedekig változatlan és a létfenntartást alig biztosító segélyezési rendszer vagy egy bővülő munkaerő-keresletet támasztó, a munkaképes lakosság képzését, munkára való felkészítését akár részben el is végző versenyszféra, amely a növekedése folytán stabil álláslehetőséget és megélhetést képes kínálni egyre szélesebb rétegeknek. Avagy megfordítva: a gazdasági növekedés feláldozásával elérhető-e egyáltalán a szociális biztonság, vagy ez előbb-utóbb éppen a biztonság és a lakossági jólét tartalékainak felélését jelenti?

Effajta viták nem csak hazánkban folynak: nagy dilemma a stabil és biztonságot adó szociális rendszert kiépítő Európa számára, hogy a globalizációs folyamatok kényszere alatt mennyit áldozzon a versenyképesség oltárán. Talán ezért is keltett hazánkon kívül sok más országban nagy feltűnést egy az Európai Bizottság által támogatott, e témában folytatott nemzetközi kutatás, amelynek jelentése – egyébként több hazai kutatási eredmény felhasználásával – ez év márciusában látott napvilágot Is Social Europe Fit for Globalization? címmel. A tanulmány következtetéseinek rövid – és így nyilván némileg felületes – összefoglalása, miszerint a globalizáció hatása alatt növekvő és versenyképességüket megőrző gazdaságok nemhogy veszítenének az általuk kínált jólétből és biztonságból, hanem azt tartósan növelni is képesek lehetnek. Ezzel szemben mindazon régiók, amelyek a versenyképességi kihívásokra rugalmatlanul, későn vagy nem kellő mértékben reagálnak, komoly veszteségeket szenvedhetnek el a területükön élők jólétének, szociális biztonságának megőrzésében.

Nem tudjuk majd elkerülni, hogy előbb-utóbb magunk is eljátszunk hasonló gondolatokkal, amelynek eredményeként talán ráébredünk, hogy a versenyképesség és a szociális biztonság nem alternatívái egymásnak, hanem az előbbi hosszabb távon lényegében előfeltétele az utóbbinak. Csak remélhető, hogy az őszi törvényalkotási folyamaton ez az újdonsült paradigma már képes megmutatkozni.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója