Miért nem tetszik az EU?

Kezdjük ott, hogy el kell ismerni: az EU-t nálunk sohasem konkrét, megfogható tárgyszerű vonásai miatt szerették. (Mert azért volt idő, amikor a megkérdezettek 80 százaléka mielőbbi uniós csatlakozást szeretett volna.) Érzelmi alapon tartották vonzónak. Ez az ország évtizedekig el volt zárva a Nyugattól. Úgy tűnt, hogy a visszatérés intézményesített záloga az EU. Ahol ráadásul gazdagok a kirakatok, jók az autók, színesek az újságos kioszkok, szókimondók a lapok – szóval jó az élet (jobb, mint a rendszerváltás előtt, majd az azt követő első botladozások idején nálunk volt). Menjünk hát oda!

Az a néhány beavatott, aki tudta, hogy a csatlakozás érdekében miről tárgyal, őszintén hitte, hogy ha a taggá válás oltárán jó pár fájdalmas alkalmazkodási fázison keresztül is kell majd menni, ám ezeket az unió nélkül is meg kellene élni. Akkor már mégis jobb, ha mindezt egy hosszú távú stratégiai cél jegyében, ráadásul sok esetben éppen az EU közvetlen pénzügyi támogatása mellett tehetjük meg.

Eddig nincs is baj. A gond azzal kezdődik, hogy mindebből a tagsági tájékoztatásokban csak borzasztó kevés jött át. A magyar politikusok többsége, de még a társadalomtudósok jó része is többnyire abban jelölte meg az uniós tagság „magyar értelmét”, hogy úgymond „évszázados esélyt” – a magyar történelemben példátlan nagyságú pénzügyi támogatást – ad a magyar régiók és általában az ország felzárkóztatására.

Ami mögött valahol mindig feledésbe merült, hogy azok, akik ezt az egészet elkezdték – talán az olaszok kivételével – a jól ismert „békemegőrzési” alapmotívum mellett nem a „felzárkóztatásban”, hanem az együttműködés piaci, kereskedelmi, gazdasági, foglalkoztatási – szóval prosperitási – hozadékában látták elsősorban a közös piac értelmét. Kell, hogy legyen ebben valami, ha ez a szempont nemcsak 58-ban hatott, de valahol ugyanezért is döntöttek végül a csatlakozás mellett 15 évvel később a nemzetek feletti mechanizmusoktól amúgy idegenkedő britek, majd azután bő 20 évvel később a skandináv EFTA-országok is.

Minderről közérthető módon mi mindmáig alig beszélünk, ehelyett a tömegtájékoztatásban csakis az agrár- meg regionális támogatás, meg a pályázati pénz az egyedüli mérce. Ezzel az EU egyik alapértelme eleve teljesen kiszorul a látókörből. Cserébe a közvélekedésben magára marad a pályázati hozadék mint a tagságot egyedül igazoló szempont. Ebből ma még, az eddig megélt rövid átfutási idő miatt, szükségszerűen csak igen kevés látható. Miközben minden más fronton inkább az alkalmazkodás jegyében is megélt negatív hatások sora az, amivel elsősorban szembesülnek az emberek.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az unió önmagában amúgy is nehezen szerethető, mert bonyolult, ráadásul holmi – le- vagy megszavazható – „kormány” sem teszi megfoghatóvá, akkor még inkább érthető, ha a többség nehezen tud azonosulni vele – annál könnyebben a hétköznapi nyelven megfogalmazott kétkedésekkel. Főként, ha a napi gazdasági közérzet amúgy is igen rossz, a politikából pedig mint műfajból és mint intézményből a honi tapasztalatok sokakat mélységesen kiábrándítottak.

Voltaképpen semmi csodálkoznivaló nincs abban, ha egy országban, ahol tömegesen hittek abban, hogy az EU-tagság egy csapásra könnyebbséget hoz majd a napi életben (s ehelyett azóta jóformán romló életfeltételeket tapasztalnak), egy országban, ahol torkig vannak a politikával és politikusokkal (és ezt automatikusan kivetítik a „brüsszeli eurokraták” világára is), és egy országban, ahol mindmáig alig tettek hiteles erőfeszítéseket az uniós tagság pénzosztásokon túlmutató értelmének a tudatosítására – szóval ha itt ez az EU ma nem is népszerű. Az ellenkezője volna meglepő!

A szerző a BruxInfo EU-szakértője