A grúziai válság és ami mögötte van
A hazánknál jóval kisebb kaukázusi ország területének 60 százalékát lakhatatlan, magas hegyek borítják. A maradék 40 százalékot etnikai és törzsi ellentétek bomlasztják. Az ősi keresztény ország népét, amely közel 800 éves függőség után, 1991-ben nyerte el önállóságát, mindmáig nem hatja át igazán a nemzeti egység tudata. Ez pedig állandó bizonytalansági tényező az azeri kőolajexport miatt gazdaságilag stratégiai fontosságúvá vált ország életében. Még ma is így van ez, bár talán már nem anynyira, mint az 1990-es években, amikor a politikai elit tagjainak fegyveres összecsapásaival tarkított bel-, sőt a külpolitikai döntéseit gyakran meghatározta, hogy a kartleli, megreli vagy a szvani törzshöz tartozó csoport volt-e a kezdeményező. A mostani konfliktus kimenetelét befolyásolhatja, hogy ezúttal sem lehet grúz össznemzeti fellépésre számítani: Mihail Szaakasvili elnöknek legalább anynyira meg kell küzdenie a saját belső ellenzékével, mint a hazájára támadó Oroszországgal.
A kis Grúzia legnagyobb problémáját azonban az jelenti, hogy nem rendelkezik a szuverenitás alapfeltételével: nem ellenőrzi a nemzetközi jog által elismert határai közé eső területet. Igaz, két autonóm köztársasága – nyugaton Abházia, délen a főleg mohamedán grúzok lakta Adzsaria – közül az utóbbit személyes fellépésével és egy látványos bevonulással Szaakasvilinek néhány éve sikerült viszszaterelni Tbiliszi fennhatósága alá. Abházia azonban az 1992-ben kitört véres polgárháború nyomán de facto függetlenné, pontosabban az orosz stratégiai érdekek képviselőjévé vált.
A harmadik szakadár régió, a mai válság kirobbantójává vált Dél-Oszétia mindmáig csupán az autonóm terület hivatalos státusával rendelkezik. A 4000 négyzetkilométernyi, 70 000 grúz és oszét lakta, borzalmasan szegény régióban a két autonóm köztársasággal ellentétben soha nem volt szeparatista mozgalom. Annak ellenére sem, hogy egy több helyen beomlott, hosszú alagút másik oldalán, a már 1774 óta orosz fennhatóság alatt lévő Észak-Oszétiában élnek a testvéreik. Az önállósulás ötlete, mint a Szovjetunió felbomlása után az utódállamokban hirtelen fellobbanó szinte valamennyi etnikai lázadás esetében, Moszkvából származott. Ha az új „anyaországgal” való szembenállás véres konfrontációba torkollt, mindig kiderült, hogy a szeparatisták a kivonuló szovjet hadsereg által „véletlenül ott felejtett” orosz fegyvereket használták. Mostanra világossá vált, hogy a grúziai oszétoknak és abházoknak megadott orosz állampolgárság is a Moszkva ellen fordult új nemzetállamok gyengítését, hosszabb távon pedig az orosz birodalmi eszkaláció előkészítését szolgálta.
A dél-oszétiai válság esetében még sincs sok értelme feltenni a klasszikus „kinek áll érdekében?” kérdést. Ehhez minden félnek, köztük a Szaakasvili mögül most már lassan kihátráló amerikai politikai és gazdasági elitnek is túl sok és sokféle érdeke van ebben az összecsapásban. A két évtizede mind grúz, mind orosz részről belpolitikai és gazdasági okokból szított ellentétben a tekintélyes világlapok szerint most a grúzok voltak a kezdeményezők. Csakhogy az oszét fegyveresek provokálták őket a Chinvali dél-oszét főváros és a voltaképpeni Grúzia közötti területen található, grúzok lakta dél-oszétiai falvak bombázásával. Erre válaszul nyomultak be Tbiliszi alig 18 000 fős, de az elmúlt években a NATO-tagországok (köztük hazánk) és Izrael segítségével kiválóan felszerelt alakulatai az autonóm területre, egészen a porig rombolt Chinvali fővárosig. Elgondolkodtató az is, hogy a kopár dél-oszétiai településekről már hetek óta folyt a gyermekek északra menekítése, és szemtanúk szerint a visszatérő autóbuszok nem voltak üresek: marcona fegyveresek bámészkodtak ki a járművek ablakán. Valószínűleg a balti államok és Ukrajna mellett Oroszországban évek óta folyó Grúzia-ellenes, masszív gyűlöletkampány „sikere” nyomán most ezerszámra a térségbe özönlő önkéntesek voltak, akiket az orosz hatóságok a „népharag” illusztrálására használnak fel.
Mindkét fél régóta készült tehát az összecsapásra, amelynek formai okául mind Moszkva, mind Tbiliszi a saját állampolgárai védelmét nevezte meg. E tekintetben érdemes az orosz magatartást figyelni. A legapróbb részletekig gondosan összehangolt, egymásra épülő katonai, politikai, diplomáciai lépéseket, amelyek megtételekor a Putyin–Medvegyev kettős végig maró gúnnyal emlékeztet a február 17-én orosz tiltakozás ellenére, nemzetközi közreműködéssel kikiáltott önálló Koszovó megalakulására. Ezért emlegeti a Kreml úton-útfélen a koszovói forgatókönyv jogi-erkölcsi alapjául szolgált „népirtás” vádját is. Pedig az albánok elleni genocídium történetével ellentétben Dél-Oszétiából még a harcok eszkalálódása előtt evakuálták a lakosság csaknem felét. Hasonlóan szimbolikus célokat szolgált az Ukrajnához tartozó Szevasztopol kikötőjéből a grúz parti vizekhez rendelt orosz torpedórombolók látványos (és hadászati szempontból teljesen felesleges) felvonulása.
De azon is elmerenghetünk, hogy vajon miért bombázták le a nemzetközi jog megsértésével grúz területre benyomult orosz harci repülőgépek a Dél-Oszétiától egészen messze fekvő Poti város vasútvonalát. Itt nincsenek orosz védelemre vágyó oszétok, ellenben Batumi adzsár főváros mellett idáig ide érkezett a főleg nyugati multinacionális cégek tulajdonában lévő bakui olajmezőkről Törökországon keresztül Európába exportált „kék fűtőanyag”. A napi 200 ezer hordó szállítására alkalmas vasútvonal alig néhány nappal élte túl az azeri kőolaj számára megépített Baku–Tbiliszi–Ceyhan vezetéket, amelyet állítólag törökellenes kurd csoportok robbantottak fel. Moszkva a dél-oszétiai háborút felhasználta a saját energetikai dominanciájának növelésére is.
A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.