Keresd a baloldalon a gazdasági növekedést!

A dolog egyrészt valóban csak a szerencsén múlik. Az amerikai gazdaság a 90-es években egy sor jótékony hatásnak volt kitéve: alacsonyak voltak az energiaárak, gyors ütemben érték egymást az innovációs hullámok, Kína pedig egyre több, jó minőségű terméket ontott, mind olcsóbb árakon. Ezek együtt eredményezték az alacsony inflációt és a gyors növekedést. Bill Clinton akkori elnök és Alan Greenspan Fed-elnök mindezért kevés érdemet szerzett, akkor is, ha rossz gazdaságpolitikával felfordulást okozhattak volna. Ha viszont ezzel szembeállítjuk a mai problémákat – a magas energia- és élelmiszerárakat, továbbá a rogyadozó pénzügyi rendszert –, akkor világosan látszik, hogy emezeket a rossz amerikai gazdaságpolitika váltotta ki.

A növekedési stratégiákban vannak nagy különbségek, amelyek valószínűvé teszik az eltérő kimenetelt. Az első különbség az, hogy miként értelmezik magát a növekedést, mert ez nem csak a GDP bővülésének a kérdése. A növekedésnek ugyanis fenntarthatónak kell lennie, ami nem valósul meg, ha az alapját a környezet leromlása, az adósságból finanszírozott fogyasztói tobzódás, a természeti erőforrások visszapótlás nélküli kizsigerelése képezi.

A növekedésnek ugyanakkor „bevonónak” is kell lennie, hogy abból az állampolgároknak legalább a többsége részesülni tudjon. A bőség lefelé csörgedeztetésén alapuló közgazdaságtan nem működik: a GDP növekedése mellett elképzelhető, hogy az állampolgárok többsége rosszul jár. Amerika legújabb kori növekedése nem bevonó, és gazdaságilag sem tartható fenn. Ma az amerikaiak többsége rosszabb helyzetben van, mint hét éve.

Az sem igaz, hogy a növekedés csak az egyenlőtlenség fokozásával érhető el. A kormányok úgy is javíthatják a növekedési kilátásokat, hogy fokozzák a bevonást. Egy ország legfontosabb erőforrása a saját népessége. Ezért fontos, hogy mindenki kihozza magából a benne lévő potenciált, ez viszont feltételezi az oktatás előtti egyenlő esélyeket. A modern gazdaság szükségessé teszi a kockázatvállalást is, erre nagyobb a hajlandóság, ha mindenki számíthat egy erős szociális hálóra. Ha ez nincs meg, akkor az állampolgárok védelmet követelnek a külföldi versenynyel szemben, márpedig a szociális védelem nagyobb hatékonyságot eredményez, mint a protekcionizmus.

A társadalmi szolidaritás hiánya például a magántulajdon védelmében és a bűnözők fogva tartásában eredményezhet többletköltségeket. Amerikában néhány éven belül várhatóan többen dolgoznak a biztonsági szolgáltatások területén, mint az oktatásban. Egy év a börtönben többe kerülhet, mint egy év a Harvardon. Kétmillió amerikai fogva tartását – ezzel az USA fajlagosan világelső – valójában le kellene vonni a GDP-ből, ehelyett itt hozzáadják.

További különbség a politikai jobb- és baloldal között, hogy ez utóbbi szerint a kormánynak szerepet kell játszania az infrastruktúra kiépítésében, a képzésben, a technológia fejlesztésében, sőt vállalkoznia is kell. Kormányok fektették le az internet és a biotechnika alapjait. A 19. században a kormány által finanszírozott kutatások alapozták meg a forradalmat az agrártermelésben. Az állam által finanszírozott kisvállalkozásokból hatalmas iparágak nőttek ki.

A mai baloldal emellett érti a piac működését, ezzel szemben a Bush–Cheney-kormányzat tevékenysége nem más, mint a régi korporatizmus, új álruhában. Ők nem libertariánusok, mert az erős végrehajtó hatalomban hisznek, amely ráadásul a beágyazódott érdekeket képviseli, tekintet nélkül a piaci elvekre. Hatalmas szubvenciókat adnak az agrárnagyüzemeknek, vámokkal védik az acélipart, megmentik a Bear Stearnst, a Fannie Maet és a Freddi Macet.

Velük szemben az amerikai baloldal arra törekszik, hogy a piacokat mozgásban tartsa. A megzabolázatlan piaci mechanizmusok ugyanis maguktól nem működnek, amint azt a jelenlegi pénzügyi felfordulás is igazolja. A piaci szabadság védelmezői azt állítják, hogy vannak önkorrekciós mechanizmusok. Ezek azonban – ha egyáltalán – nem hoznak eredményt elfogadható időtávon belül. Egyetlen kormány sem nézheti tétlenül, hogy miként süllyed a gazdaság recesszióba. Ha a kormánynak kell állnia a gazdaság gyógyításának költségeit, akkor lehetőség szerint meg kell előznie a gyógyítás szükségességét. Az amerikai jobboldal deregulációs mantrája elhibázott volt, amiért most fizetjük az árat. A kibocsátás csökkenése miatt ez elérheti az 1500 milliárd dollárt.

A jobboldal gyakran Adam Smith munkásságából eredezteti az elveinek intellektuális alapjait, holott ő a piacok hatalma mellett ezek korlátait is felismerte. A vállalkozások már az ő idejében is tudták, hogy összejátszva és az árakat emelve könnyebben tudják a profitot növelni, mint ha innovatív termékeket állítanának elő, nagyobb hatékonysággal. Az állam által alkalmazott antitröszttörvényekre már csak ezért is nagy szükség van.

Mi sem egyszerűbb, mint egy nagy partit szervezni, ahol egy ideig mindenki jól érezheti magát. A fenntartható növekedés szavatolása jóval nehezebb feladat. Amerikában a jobboldallal szemben a baloldalnak van koherens programja, ez nemcsak a gyorsabb növekedést, hanem a nagyobb társadalmi igazságosságot is szavatolja.

A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtan-professzora