Semmi sem drága?

A júliusi inflációs adatok nem támasztják alá azoknak a véleményét, akik túlzott szigorral vádolják a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsát. A jövőre vonatkozóan pontosabb képünk csak augusztus 25-én, a következő inflációs jelentés közzétételekor lesz, a most megjelent mutatók azonban – beleértve a maginfláció alakulását – nem adnak okot optimizmusra. És ne legyen senkinek illúziója: a mostaninál lényegesen alacsonyabb kamatszint és gyengébb forint csak tovább rontana a kilátásokon.

A hatályos törvények és a külföld finanszírozási hajlandóságának ismeretében a jegybank mozgástere igen szűk, ha el akarja érni középtávú inflációs célját. Azt persze lehet, sőt érdemes is felvetni, hogy nem lenne-e célszerű finomítani a jelenlegi szabályozást. Megfontolandó lehet például, hogy a jegybank az ingadozásoknak kevésbé kitett maginflációt célozza-e inkább meg, vagy hogy milyen adminisztratív eszközökkel lehetne eredményesen visszafogni a kamatcsatorna hatékonyságát gátló devizahitelezést.

Az utóbbi hónapokban a forinttal együtt erősödő vita azonban nem ezen a síkon mozog. Sokan arra buzdítják a jegybankot, hogy – hitelességét sutba dobva – egyszerűen csak mérsékelje a kamatszintet, az majd mindent megold.

Az ilyen felületes megközelítésekkel nem csak az probléma, hogy nem veszik figyelembe az infláció meglódulásának, majd visszaszorításának várható költségeit (persze ha magasabb energiaszámlákról és béremelésekről van szó, akkor az rögtön nyilvánvalóvá válik). A legnagyobb baj velük az, hogy a versenyképesség szinte egyedüli tényezőjeként tekintenek az árfolyamra. Csakhogy a gyengébb forint hosszabb távon nem oldana meg semmit. Az MNB-ben bűnbakot keresőknek ezért inkább a kormányon kellene számon kérni például a régóta elszabotált adóreformot. Az ugyanis valóban tartós megoldást jelenthet a gazdaság problémáira.