Túl a hidegháborún

A hidegháború fogalma ugyanis a Nyugat és a Kelet közötti sajátos kapcsolatot jelöli a második világháború utáni évtizedekben, amelyre igen erős ideológiai polaritás melletti szuperhatalmi (USA versus Szovjetunió) és szövetségesi (NATO versus Varsói Szerződés) rivalizálás, valamint egyfajta feszült, „se forró háború, se stabil béke” helyzet volt a jellemző. A kérdés mármost az, fennállnak-e ezek a feltételek – az ideológiai szembenállás és nagyhatalmi rivalizálás – a jelenlegi konfliktus esetén?
Nem tagadom, a párhuzam kétségtelenül vonzó: Mihail Szaakasvili, az Amerika- és Nyugat-barát grúz elnök – elvesztve türelmét – háborút indít Dél-Oszétia visszaszerzéséért; Moszkva a déloszétok védelmének jelszavával a grúz infrastruktúrát is bombázza, s a szakadár területeken túli grúz területekre is behatol; az Egyesült Államok szerződést ír alá a rakétavédelmi rendszer telepítéséről egy Oroszországgal szomszédos állam területén; az amerikai és orosz hadihajók alig néhány kilométerre vannak egymástól Grúzia partjainál. A konfliktus díszleteinek hasonlósága azonban ne tévesszen meg bennünket: 2008-ban vagyunk (túl Jugoszlávia NATO-bombázásán, Irak amerikai–brit lerohanásán, Koszovó függetlenségének nyugati elismerésén, a másik oldalon az ezek elleni moszkvai tiltakozáson), nem 1962-ben, illetve a regionális nagyhatalommal, Oroszországgal szomszédos Grúziában, és nem az Egyesült Államoktól 90 mérföldnyire fekvő Kubában.
Őszintén szólva magam itt és most nem nagyon látom az ideológiai ellentétet a déloszét és grúz mellékszereplők mögötti főszereplők, azaz Oroszország és az Egyesült Államok között. Nagyhatalmi rivalizálást természetesen továbbra is látok Moszkva és Washington között, korábban a balti ország NATO-tagsága kapcsán, jelenleg pedig a kaukázusi és a kaszpi térség államainak befolyásolásáért, az itteni gáz- és olajkiaknázási lehetőségek megszerzéséért, szélesebb értelemben pedig Oroszország visszaszorításáért az orosz közel-külföldön. Ám ez nem hidegháborús, hanem sokkal inkább geopolitikai szembenállás, s így a geopolitika törvényszerűségei érvényesek rá. Alighanem Szaakasvili grúz elnöknek és stratégiai tanácsadóinak is e törvényszerűségek alapján kellett volna megfontolnia lépéseit 2008. augusztus 7-e előtt.
A geopolitika ugyanis a külpolitika olyan elemzési módszere, amely mindenekelőtt a geográfiai változók és állandók – vagyis az elhelyezkedés, a topográfia, a nyersanyagok, az energia, a technológia, a klíma, a demográfia stb. – segítségével állít fel magyarázatokat és készít előrejelzéseket a külpolitikai viselkedésre, illetve a külpolitikai viselkedés következményeire vonatkozóan.
Ebből a szempontból a grúz elnöknek és tanácsadóinak néhány egész egyszerű tényt kellett volna figyelembe venniük. Nevezetesen, hogy Oroszország igen közel, Tbiliszi nyugati szövetségesei pedig igen távol vannak Grúziától, hogy Oroszország az utóbbi néhány évben világhatalomként viselkedő regionális nagyhatalom, amelynek képességei és eszközei világméretekre talán nem, de annyira feltétlenül jól szabottak, hogy egy szomszédos kis ország meggondolatlan katonai lépéseit keményen megtorolja. Különösen akkor, ha ezzel olyan példát statuálhat, amelyből nagyobb szomszédai is okulhatnak. Nem csupán s talán nem is elsősorban az orosz katonai képességekre vonatkozóan, még csak nem is az orosz eltökéltséget illetően, hanem mindenekelőtt a Nyugat Grúzia melletti elkötelezettségének tényleges mértékét illetően. Ez utóbbi hibás felmérése volt ugyanis Szaakasvili elnök legnagyobb tévedése.
Vagyis a grúz–orosz háború nem egy új hidegháború kezdete, hanem Oroszország szomszédságában (közel-külföld) zajló nagy geopolitikai sakkjátszma egyik orosz lépése volt. Egy olyan szereplő lépése, amely történelmi okok miatt nagyobb geopolitikai tapasztalattal rendelkezik a térségben, mint ellenfele.

A szerző biztonságpolitikai szakértő