Világkereskedelmi tárgyalások: ne sirassuk Dohát!

A folytatásos történet 2001 novemberében kezdődött, amikor a jelenleg is tartó tárgyalási forduló elindult, számos egymást követő mélypontot és fellendülést produkálva azóta. A miniszterek legutóbbi genfi találkozóján sem sikerült dűlőre jutni. Pedig a pénzügyi sajtó szerint a megbeszélések tétje már nem is lehetett volna nagyobb.

E szerint a kereskedelmi liberalizációról folyó tárgyalások sikeres lezárása több százmillió gazdálkodót segítene hozzá a szegénységből való kikecmergéshez. Egy esetleges kudarc ellenben akár végzetes csapást is jelenthet a világkereskedelmi rendszer számára, táptalajt szolgáltatva a déli szegény országok kiábrándultságának, illetve az északi gazdagok protekcionizmusának. A szerkesztői kommentárok pedig sietve emlékeztetnek bennünket, milyen mély szakadék szélén állunk most, amikor a világ pénzügyi rendszere a hitelválság következményei alatt nyög, az Egyesült Államok pedig a recesszió küszöbén áll.

De voltaképpen miért is ilyen nagy a felhajtás a dolog körül? Való igaz, hogy a fejlett országok agrártámogatási rendszerei lenyomják a világpiaci árakat – a szegényebb államok termelőinek a jövedelmeivel együtt. A legtöbb mezőgazdasági termék esetében azonban csupán csekély, legfeljebb néhány százalékos változást idézne elő a világpiaci áraknál e támogatások eltörlése. Ez pedig nem sok az utóbbi időben tapasztalt globális drágulási hullámokkal összehasonlítva, és a szubvenciók leépítésének hatásait „elsodornák” azok a nagy áringadozások, amelyek az ilyen termékek piacaira jellemzők.

Ráadásul miközben a magasabb árak segítséget jelentenek a termelőknek, rontják a fejlődő országok városi lakosainak a megélhetését, akik között szintén sok a szegény. Ezért is tapasztalhattuk, hogy az élelmiszerárak hirtelen megugrásának hatására számos agrártermelő ország exportkorlátozó intézkedéseket vezetett be, miközben a globális szegénység miatt aggódók körében valóságos pánik tört ki.

Mindezt nehéz összeegyeztetni azzal az elképzeléssel, hogy a dohai forduló sikere több tíz- vagy akár több százmillió embert is kiemelhet a szegénységből. A legjobb, amit elmondhatunk róla, hogy a gazdag országok agrárreformja egyszerre lenne áldás és átok a világ szegényei számára. Egyértelmű nyereségről csupán néhány termék, például a pamut vagy a cukor esetében lehetne beszélni, ezeket amúgy sem fogyasztják nagy mennyiségben a szegény háztartások.

Az agrárreform nagy nyertesei az EU-ban, az USA-ban és a többi gazdag államban az adófizetők és a fogyasztók lennének, akik hosszú éveken át fizettek azért, hogy a hazai termelők támogatásokat kaphassanak és külkereskedelmi védelemben részesülhessenek. Azonban ne feledjük: amiről itt szó van, az belföldi gazdaságpolitikai reform, illetve a jövedelemeloszlások országokon belüli újrarendezése.

De mi a helyzet az ipari vámokkal? A gazdag államok ezek nagyarányú lefaragását várják el az olyan fejlődő országoktól, mint Brazília vagy India, mezőgazdasági szubvencióik leépítéséért cserébe. A potenciális előnyök azonban ebben az esetben is túl csekélyek. A fejlődő országok jelenlegi vámtarifái, jóllehet magasabbak, mint a gazdag államokban alkalmazottak, de így is történeti mélységben vannak. A Világbank becslése szerint az összes kereskedelmi korlát lebontása sem növelné egy százaléknál nagyobb mértékben a fejlődő országok jövedelmeit, miközben a fejlett nemzetgazdaságokban még ennél is kisebb lenne a hatása.

A dohai fordulót arra a mítoszra alapozták, hogy a mezőgazdasággal foglalkozó kereskedelmi tárgyalások idővel általános kereskedelmi liberalizációt eredményezhetnek. Így a WTO meghatározó tagjai megkaphatták, amire vágytak. A gazdag országok kormányai és a szervezet akkori főigazgatója, Michael Moore lehetőséghez jutottak, hogy morális tőkét gyűjthessenek az antiglobalista mozgalmakkal szemben. Az USA az európai agrártámogatások lerombolásának lehetséges eszközét látta a tárgyalásban. És szinte testre szabott volt az olyan országok számára, mint Brazília, Argentína vagy Thaiföld.

Azonban a tárgyalás végül visszafelé sült el, mivel az Egyesült Államoknak és a legfontosabb fejlődő országoknak nehezükre esett mezőgazdasági szektoruk átalakítása. Ráadásul a kereskedelmi liberalizáció haladásának megakadásával kapcsolatos félelmek időközben veszítettek jelentőségükből. Már most is soha nem tapasztalt mértékben szabad világkereskedelmi rendszerben élünk, de nem azért, mert a WTO kikényszerítette, hanem mert a legfontosabb államoknak – szegényeknek és gazdagoknak egyaránt – ez áll érdekükben.

A valós veszélyek máshol keresendők. Egyfelől attól lehet tartani, hogy a riogatás önbeteljesítő jóslattá válik, vagyis a sokak által hangoztatott világvége-forgatókönyv esetleg valósággá válik. Másrészt pedig hosszú távon ronthatja a globális kereskedelmi egyezségek legitimitását, hogy a létrejövő egyezség esetleg nem fog megfelelni a vele szemben támasztott nagy elvárásoknak. Félő, hogy végül nem a valós gazdasági szempontok, hanem lélektani tényezők határozzák meg a tárgyalások eredményét.

Szóval ne sirassuk Dohát. Valójában soha nem volt valódi kereskedelemkönnyítő tárgyalás, és a világ aligha lesz más holnap, mint amilyen tegnap volt.

A szerző a politikai gazdaságtan professzora a Harvard Egyetemen

@ www.project-syndicate.org