A BKV-vezér nyugalma

Vannak megalapozott és bevált közgazdasági módszerek, amelyek segítségével rendbe lehet tenni csődközeli vagy „csupán” nagyon nehéz helyzetbe került gazdasági társaságokat, de legalábbis a siker reményében meg lehet ezt próbálni. Ehhez persze arra van szükség, hogy a cégnél és a környezetében klasszikus, jól modellezhető piaci viszonyok legyenek, másfelől elengedhetetlen legalább egy kipróbált válságmenedzser is. Ez utóbbival rendelkezik a BKV, hiszen az új vezetőjének, Kocsis Istvánnak ilyen jellegű képességeit nem sokan vonják kétségbe. S mi a helyzet az első feltétellel?

Már az sem mindennapi, hogy egy 110 milliárd forintos költségvetésű cég az év végére 84 milliárdos adósságot halmoz fel. S a napokban derült ki, hogy az éves veszteség ötmilliárddal több, mint amire számítottak. Ám a rideg adatoknál talán komolyabbak azok a gondok, amelyek abból adódnak, hogy túl sok az ellenérdekelt fél, számos körülmény tisztázatlan. A BKV tulajdonosa, a Fővárosi Közgyűlés a szolgáltatást elvárja a vállalatától, de nem tud és nem is akar a jelenleginél többet költeni rá. A kormány sok mindenre hajlandó, csak arra nem, hogy még nagyobb támogatást adjon. Az agglomerá-

ciós települések irányítói értetlenül néznek, amikor azt kérdezik tőlük, mekkora összeggel kívánnak beszállni a finanszírozásba. Ügyfelei, az utasai már szívják a fogukat a túl drága jegy és bérlet miatt – persze már aki, mert 20-30 százalékuk bliccel –, a járművek, különösen a buszok nagy része az utolsókat pöfögi, ha ezeket adnák el ócskavasnak, aligha lenne belőle botrány. Ráadásul a társaságnál rendkívül erős szakszervezetek tevékenykednek, amelyek a sztrájkjaikkal képesek padlóra küldeni a fővárost.

Itt kellene rendet vágni. A vezérigazgató a pályázati programját publikussá tette, interjúkat adott, így a tervei ismertek. A nagy kérdés csak az, hogy mennyit lesz képes belőlük megvalósítani, illetve, hogy ezek mennyire alkalmasak a bajok orvoslására.

Kocsis István – túl azon, hogy megtanítja viselkedni udvariatlan kollégáit, kitakaríttatja a koszos járműveket, kidolgoztat egy teljesítményarányos tarifarendszert, megkezdi a járművek lecserélését, új hiteleket alkuszik ki, megpróbál megállapodni a munkavállalókkal – a holdingstruktúra bevezetésén dolgozik. Szerinte ugyanis ha a cég egyes részlegeit leányvállalatokba szervezik ki, egyértelműbbé válik az irányítás, ki lehet használni a szinergiákat, átláthatóbb lesz az egységek működése. Sok szakértő szerint életképes lehet ez a szisztéma, mások azonban úgy vélik, a kívánatosnál jobban szétaprózódna cég, elsikkadnak a feladatok. Persze két-három év múlva kiderül, kinek lesz igaza.

Ám ezek az átalakítások is gyerekjátéknak tűnnek azokhoz a tárgyalásokhoz képest, amelyeket a tulajdonossal, a kormánnyal, a településekkel, illetve a kerületekkel folytat majd Kocsis. A politikától három lépést tartó vezérigazgatónak ugyanis politikusokat kell rávennie arra, hogy a jelenleginél nagyobb öszszeggel szálljanak be a BKV finanszírozásába. Azt pedig nem kell külön ecsetelni, hogy ez nem lesz fáklyásmenet.

Az a helyzet ugyanis, hogy kicsit mindenkinek igaza van, illetve senkinek sincs. Ha a legracionálisabb módon szervezik is át a céget, ha a lehető legtakarékosabban működik is, akkor sem lesz képes saját magát fenntartani, sőt, optimális esetben is több tízmilliárdos külső injekciókra lesz szüksége. Az állam és az önkormányzatok költségvetési helyzetét pedig szintén nem érdemes taglalni, az pedig csak árnyalja a képet, hogy ráadásul egymásra mutogatnak, amikor a felelőst, illetve azt keresik, kinek kellene mélyebben belenyúlnia a pénztárcájába.

Kocsis István ennek ellenére egyelőre nyugodtnak tűnik. Ám rövidesen eldől, hogy az arcára kiült érzelem az esélyesek vagy az esélytelenek nyugalma-e.

A szerző a Világgazdaság munkatársa