A kapitalizmus sírásói

Először is, a kapitalizmus – amit nevezhetünk piacgazdaságnak is – nem egy statikus rendszer. A világ folyton változik, amire a piacgazdaság a saját maga folyamatos változásain keresztül reagál. Ezek a reakciók általában nem túl látványosak, és alapvetően sok kisebb-nagyobb vállalat sikerének vagy bukásának formájában jelentkeznek. Más esetben a reakció látványos és brutális, esetenként bizonyos válságjeleket is hordoz magán. Ez utóbbi kapcsán elsőre az 1929–33-as nagy gazdasági válság jut az eszünkbe, amely a háborúk és járványok után talán az emberi civilizáció legnagyobb hatású negatív sokkeseménye volt. Válságnak nevezzük azt a periódust, hiszen sok vagyon olvadt semmivé, életek, családok mentek tönkre, de mégsem volt elég ahhoz, hogy véget vessen annak, amit úgy hívunk, piacgazdaság.

Amit zuhanó bankrészvények formájában látunk, bárhogy is szeretne belőle Virág elvtárs többet kiolvasni, az a nemzetközi pénzügyi rendszer, különösen az angolszász világ bankjainak látványos modellválsága. Ebben a modellben a kereskedelmi bankokhoz képest elképesztően laza felügyeleti kontroll mellett működő befektetési bankok számottevő stabil forrás (pl. lakossági betétek) nélkül vállaltak komoly, jellemzően tőkepiaci jellegű kockázatokat, ráadásul az elmúlt tíz esztendő forradalmi jellegű pénzügyi innovációinak köszönhetően meglehetősen átláthatatlan formában, mely kockázatok súlya alatt az amerikai gazdaság lassulása miatt egyszerűen összerogytak. A világ, a működési feltételek változtak, és azok a pénzintézetek, amelyek ehhez nem tudtak alkalmazkodni, látványosan elbuktak. A következmények enyhítésére ugyan az adófizetők számlájára történnek állami intézkedések, de azok a cégek, amelyek régi formájukban nem életképesek, megszűnnek, illetve jelentősen átalakulnak. Nem történik tehát más, mint amit egy piacgazdaság esetében végül is várhatunk, még akkor is, ha közben sokan vitatják, hogy ehhez egyáltalán kellett-e az adófizetők pénzén aszszisztálni. A pénzügyi rendszer a mostani leckékből tanulva egy kicsit megváltozik, hogy aztán nyolcvan-száz év múlva megint belefusson valami hasonló nagyságú pofonba, ami pont jó lesz egy teremtő rombolásban fogant újjászületésre.

Másodszor, az ujjongó Virág elvtársaknak nemcsak azért nincs igazuk, mert azt gondolják, hogy ez a kapitalizmus vége, hanem azért sem, mert az angolszász bankrendszer, valamint az Egyesült Államok gazdasági gondjai nem csupán a kérdéses bankok és Amerika problémái. Akárhogyan is van, de Amerika a világ legnagyobb gazdasága, és nemcsak az első számú fogyasztó, de még mindig az az ország, ahol a világ GDP-jének az egynegyedét állítják elő. Márpedig ha a világ legnagyobb termelőjének bajai vannak, akkor a többi országnak sem lesz az élete fenékig tejfel.

Ráadásul az amerikai – és a nyugati – bankrendszer annak a civilizációs közegnek biztosítja a működéséhez szükséges vérkeringést, azaz a pénzt, ahova minden balkánisága mellett Magyarország is tartozik, az EU és a NATO tagjaként már formálisan is, de a hivatalos kötődésén túl uralkodó vallásában, kultúrájában, értékeiben is, immáron több mint ezer éve. Az a probléma, amellyel most a nyugat és vezető hatalma, az USA szembesül, a miénk is, bár jobb, ha a bankrendszer működési válságát nem problémaként, hanem feladatként tekintjük. A nyugati típusú piacgazdaságnak nincs vége, nagyjából megmarad annak, aminek több ezer év európai kultúrájából a huszonegyedik századra kifejlődött, legfeljebb mostantól kicsit – de csak kicsit – más lesz, mint eddig. Nekünk – és még Virág elvtársnak is – még mindig ez a legjobb kimenet.

A szerző a Budapest Alapkezelő befektetési igazgatója