A pénzügyi válság geopolitikai következményei

A mai viszonyokkal összevetve két meglepő következtetés vonható le, azonban csak az egyiket emésztették meg teljesen. Az első az, hogy állami beavatkozásra van szükség, a második szerint pedig az ilyen műveletek bonyolultak, mert a globalizált világban a mentőakciókat a határokon átnyúlva kell szervezni.

Hank Paulson – aki korábban a legerősebb amerikai befektetési bankként számon tartott Goldman Sachs vezetője volt – szerencsejátékot űzött a megtisztulással, amikor veszni hagyta a Lehman Brothers bankházat. Azzal érvelt, hogy Amerika nem tolerálhatja a cégmentés kultúráját. Ezt annak a jeleként is lehetne értékelni, hogy az amerikai gazdaság nagyobb része alapvetően egészséges, az ottani pénzügyi piacok pedig eléggé kifinomultak az egészséges üzleti gyakorlat megkülönböztetéséhez.

A nagy válság idején az amerikai pénzügyminiszter ugyancsak egy pénzügyi titán volt: Andrew Mellon. Az 1929-es tőzsdei pánikra adott helyzetértékelése azóta szállóigévé vált: „Fel kell számolni a munkaerőt, a készleteket, a farmereket, az ingatlanállományt … meg kell tisztítani a rendszert a rothadt részeitől.”

A 2008-as válságból annyi máris látszik, hogy a múlt századihoz hasonló, nagy tétekben megtett fogadások nem hozták meg a remélt eredményt. Pont ellenkezőleg, egy mentőakció megtagadása nyomán mások éppen elkerülhetetlennek bizonyultak, lásd az AIG és az HBOS esetét. A sornak pedig ezzel még koránt sincs vége. Arról máris listák keringenek, hogy mely cégek lesznek a következők a bukássorozatban, vagy melyeket vásárolnak fel. A jelenség emlékeztet Agatha Christie egyik regényének a cselekményére, amelyben minden gyilkosság még több paranoiát eredményezett.

A demencia ilyen súlyos fokával sújtott pénzügyi rendszerben csak a többé-kevésbé végtelennek tekinthető erőforrásokkal rendelkező intézmények képesek szembeúszni az árral. Ilyen pozícióba csak az önsegélyezés elvei szerint formálódó szervezetek kerülhetnek, mint például az erős bankok által létrehozandó közös alap. Egy ilyennek a létrehozatalát az amerikai pénzügyminisztérium is megkísérelte, például szeptember 14-én.

A terjedő bizonytalanság légkörében azonban az önsegélyezés már nem elegendő. Szükség van kormányok és jegybankok közreműködésére, mert csak ők eléggé hatalmasak és gyorsak ilyen mentőakciók szervezésére. Csak ők képesek megmenteni olyan kolosszusokat, mint a Fannie Mae, a Freddie Mac vagy az AIG.

A következő kérdés az, hogy mely kormány képes ellátni ilyen feladatot. Nem mindegyik alkalmas erre. Közepes méretű európai államok kormányai valószínűleg csak közepes intézmények megmentésére képesek. Ha azonban a globális pénzügyi rendszer középpontjában lévő konglomerátumokról van szó, akkor valószínűleg csak két kormány látszik elég erősnek egy hatásos mentőakció indítására, az amerikai és a kínai.

Hasonló körülmények között, 1931-ben szintén csak néhány kabinet volt felkészülve arra, hogy hatékony lépéseket tegyen. A régi gazdasági világhatalom, Nagy-Britannia ekkorra már túl kimerült volt ahhoz, hogy máson segítsen, a világ tartalékai addigra amúgy is az Egyesült Államokban halmozódtak fel.

Mint azt egy gazdaságtörténész, Charles Kindleberger kimutatta, 1931-ben az USA elvileg indíthatott volna egy globális mentőakciót. Ha azonban akkor az első világháborúban kivérzett, kaotikus Európát támogatták volna, az a pénz eltűnt volna, mint egy víznyelőben. Bár ilyen akciónak gazdasági értelemben lett volna jelentősége, politikailag elindíthatatlan volt, mert nem látszottak a rövid távú hozamok.

A mostani évszázad Amerikájának inkább Kínát kell tekinteni. A 2007-ben észlelt hitelszűke kezdeti fázisait az tette viszonylag zökkenőmentessé, hogy szuverén vagyonalapok – például a Közel-Keletről, főleg pedig Kínából – késznek mutatkoztak a közbelépésre, és feltőkésítettek amerikai és európai intézményeket. Ebben azonban fordulatot jelentett az, amikor a kínai vagyonalap, a China Investment Corporation (CIC) elhárította a Lehman Brothers felvásárlását. Az a pillanat, amikor a CIC hátat fordított, később talán olyan mozzanatként kerül be a történelembe, mint amikor az események folyása más irányt is vehetett volna.

Az elkövetkezendő időben a kínaiaknak különlegesen jó okuk lesz arra, hogy visszahúzódjanak, ennek oka pedig ugyanaz, mint ami 1930-ben Amerika esetében fennállt. A Pekingben ma hangoztatott érvek nagyon is észszerűek: óriási a bizonytalanság a piacokon, emiatt a vagyonalapok hatalmas pénzeket veszíthetnek. A Lehman esetében ez – rövid távon – nyilván be is következett volna. Egy további gondolatmenet szerint 2008-ra úgy is lehet tekinteni, mint amikor Amerikának törlesztenek az 1997–98-as ázsiai válságban kifejtett machinációi miatt.

Ma világosan látszik, Kínának mekkora része és érdekeltsége van abban, hogy a globalizált világ túlélje a jelenlegi megrázkódtatásokat. Miközben – 1931-hez hasonlóan – a politikai érvek az ázsiai ország részvétele ellen szólnak, a távolabbi jövőbe tekintve azonban látni lehet a globális mentőakciók szükségességét.

@ www.project-syndicate.org