Az európai stabilitás horgonya: az euró

A legutóbbi nyáron is utazók milliói kerülhették el az átváltás tekintélyes nyűgét és költségeit. Ennél is sokkal nagyobb gazdasági jelentősége van annak, hogy a kereskedelemben és a befektetések körében eltűnt az árfolyamkockázat. A közös valuta emellett kiteljesíti az egységes piacot az euróövezet tagállamai között.

Ha visszatekintünk az 1999 óta eltelt időre, akkor láthatjuk, hogy az Európai Monetáris Unió tagállamai külső gazdasági sokkhatások egész sorával kényszerültek szembenézni. Az olaj ára a barrelenkénti 10 dollárról 150-re ment fel, az úgynevezett dotkom buborék kipukkadása után öszszeomlottak a részvénypiacok, az évtized elején súlyosabbá vált a terrorizmus általi fenyegetés, ráadásul kitört két háború. Tavaly nyártól kezdődően megroppant a másodlagos jelzáloghitelek piaca, ez máig be nem látható zavarokat váltott ki a pénzügyi piacokon.

Az egyes nemzeti valuták kapcsán szerzett korábbi tapasztalatok alapján az európaiak okkal várhatták volna, hogy az említett megrázkódtatások közül bármelyik képes kiváltani egy súlyos valutapiaci válságot. Nem nehéz elképzelni, hogy mi történt volna a legutóbbi pénzpiaci krízis idején, ha az euróövezet tagállamai közül még mindegyiknek meglett volna a saját valutája: nyilván elindult volna a féktelen spekuláció egyes fizetőeszközök ellen, amire a fenyegetett jegybankok súlyos intervenciókkal válaszoltak volna, kiváltva a valutaparitások egész rendszerének összeomlását.

Az 1992–93-as évben drámai válságokat élt át az európai átváltási rendszer. Azóta többszörösére növekedett annak a tőkének az állománya, amely ugrásra készen áll, hogy a valutapiacokon bármely mozgást vagy megingást a saját előnyére használjon ki. Mindez sokkalta veszélyesebbé tenne minden hasonló helyzetet. Az 1990-es évek elejének a válsága valójában az EU akkori térségében a közös piaci rendszer felborításával fenyegetett. Ennek példája alapján ma nehéz elképzelni, hogy a mai, gigantikus méretű tőkeáramlás körülményei közepette az egységes belső piac képes lett-e volna túlélni a hirtelen és nagymértékű árfolyamváltozásokat, ha fennmaradtak volna a nemzeti valuták.

Ha visszatekintünk az árfolyamrendszerben a 90-es évek elején végrehajtott változásokra, akkor emlékezhetünk, hogy azok milyen nagy hatással voltak az egyes tagországok által forgalmazott termékek relatív áraira. Azokban az államokban, ahol a valuta erősen felértékelődött, ott a cégek (és velük együtt a szakszervezetek) erősen ki voltak téve a versenyképesség hirtelen és nagymértékű csökkenésének. Ezek a cégek – mint ilyen esetekben általában – hangosan követeltek védelmet a tisztességtelennek vélt körülmények ellen.

Természetesen az is igaz, hogy az euró önmagában nem tudta megelőzni az unió tagállamaiban tevékenykedő pénzintézetek kockázatos befektetési döntéseit, és nem tudta elhárítani ezen döntések következményeit a pénzügyi piacokra. Valójában azonban az egységes valutát soha nem is erre szánták. Ehelyett az euró ellátta azt a feladatot, amelyre rendeltetve volt: segítette a krízis korlátok között tartását, főleg annak révén, hogy elhárította a valutapiacokra leselkedő veszélyeket az egységes valutát alkalmazó országok körében.

Amint kitört a válság 2007-ben, az Európai Központi Bank nyomban lépett, és bőséges likviditással látta el a piacokat, hogy nyugodt légkört teremtsen. Ilyen lépéseket azóta is tesz, visszatérően. Történt mindez úgy, hogy az uniós jegybank közben egy pillanatra sem veszítette szem elől a vele szemben támasztott legfontosabb követelményt: az árstabilitás menedzselését. Az inflációs várakozásokat az EKB már a kezdetektől lehorgonyozta a definiált árstabilitás követelményéhez. Ez a vívmány éles kontrasztban áll azokkal a kritikákkal szemben, amelyek óvtak az Európai Monetáris Unióval folytatott kísérletektől, sőt megjósolták az intézmény korai bukását.

Nem sokkal az Európai Központi Bank megalapítása után – valamikor 1998 közepén – kaptam egy levelet a néhai Milton Friedman Nobel-díjas közgazdásztól, aki egyrészt gratulált az EKB igazgatótanácsi tagjává történt kinevezésemhez, amit ugyanakkor „lehetetlen feladatkörnek” minősített. Meg volt ugyanis győződve, hogy a monetáris unió Európában bukásra van ítélve. Ezzel szemben ma alig lehet valakit találni, aki ne minősítené az eurót nagy sikernek, az EKB pedig olyan szilárdan állt a lábán, hogy az emberek készpénznek veszik az egész vállalkozás sikerét. Mindez azonban nem csak a szerencsén múlott. Az euró sikerének fundamentumát a kemény munka alkotta, emellett döntő szerepe volt a jól megválasztott monetáris politikai stratégiának.

A siker mindazonáltal nem ok a kényelmességre, mert óriási kihívások állnak az intézmény előtt. A gyengülő növekedés mellett a stabilitási és növekedési paktum újabb, szigorú próbatételnek lesz kitéve. Ami pedig legalább ilyen fontos, a piacok rugalmasságának a szavatolására szánt reformok még mindig messze elmaradnak attól, amire szükség lenne, hogy maradéktalanul ki lehessen aknázni az egységes monetáris politika által kínált előnyöket.

Otmar Issing az EKB igazgatótanácsának tagja és a bank vezető közgazdásza

@ www.project-syndicate.org