Az ír probléma

Van valami diszkrét bája annak, hogy az Európai Bizottság létszáma egyaránt csípi az euroszkeptikusok és az eurofilek szemét. Előbbiekét azért, mert az az elv, hogy minden tagországnak legyen „saját” biztosa, az EU folyamatos bővülésével a bizottsági tagok létszámának felduzzadásához vezetett, s ez számukra Brüsszel növekvő hatalmával egyenértékű. Az Európa-barátok viszont azért ágálnak a 27 tagú bizottság ellen, mert az rontja a testület működési hatékonyságát.

Az írek által leszavazott lisszaboni szerződés 2014-re tolta volna ki annak az elvnek a bevezetését, hogy mégse adjon minden tagállam saját biztost. A jelenleg hatályos nizzai szerződés szerint viszont ennek 2009-től be kellene következnie. Csakhogy a napokban közzétett felmérés szerint az ír elutasítás egyik oka éppen a „saját” biztos elvesztése volt. A következő hetekben tehát valószínűleg olyan megoldási lehetőségek bukkannak majd fel, hogy talán mégis vissza kellene adni minden tagországnak a saját biztosát.

Meglepődnék, ha ez lenne a döntő lökés az ír polgárok hangulatának megfordításához, ám a június 12-e óta eltelt hónapok kiútkeresését nézve az már szinte biztos, lesz új népszavazás. Hogy esetleg nem is a lisszaboni szerződésről, hanem – ahogy azt Eamon Gilmore ír munkáspárti vezér a napokban már megpendítette – Írország EU-ban maradásáról? A választók legalább át is érezhetik majd, hogy a szavuknak súlya van. UGy