Az orosz politikai-gazdasági terjeszkedés forgatókönyve
A nyugati országok defenzív gazdaságpolitikájával szemben, amelynek jegyében a francia Total vezetői a minap például bejelentették, hogy a csökkenő kőolajár miatt felülvizsgálják a kanadai és az angolai lelőhelyek költséges feltárásával kapcsolatos terveket, Moszkva aktivitását ugyanez az árváltozás nem fékezi. Éppúgy, mint ahogy az ország komoly gazdasági-pénzügyi problémái sem csökkentik a terjeszkedés lendületét.
A gondosan egymásra épített orosz akciók sorába tartozik az állítólag tekintélyes, független külföldi elemzőket is magában foglaló Valdaj-klub tagjainak a Szocsiban pihenő Vlagyimir Putyin miniszterelnök részvételével tartott három és fél órás ülése, amelyet egy jóval rövidebb moszkvai találkozó követett Dmitrij Medvegyev elnökkel. A nagy világlapok némi értetlenséggel konstatálták, hogy az alig ismert „szaktekintélyek”, akiknek szerepe erősen emlékeztet a szovjet korszakban Moszkva szándékait közvetítő befolyási ügynökök tevékenységére, egyáltalán bejutottak a két politikushoz. Pedig világos, hogy az orosz vezetés az ő közreműködésükkel akarta semlegesíteni a grúziai fegyveres akció kezdete óta, több mint egy hónapja tapasztalható gazdasági következményeket: a külföldi tőke vártnál hosszabb ideig tartó menekülését Oroszországból, a moszkvai tőzsde mélyrepülését vagy a nyugati befektetések drámai csökkenése miatt fellépő belföldi hitelezési válságot, amely már a kis- és közepes vállalkozások megkezdett projektjeinek a befejezését fenyegeti.
Ez áll a Valdaj-klubbal folytatott eszmecsere szokatlanul békülékeny hangnemének hátterében. Vlagyimir Putyin, aki néhány napja még arról beszélt, hogy „jól pofán vágtuk” a grúzokat, a külföldi vendégeknek azt mondta: „Jobb, ha a globális világban egymást segítjük, és nem gáncsoskodunk…”
A Grúzia elleni orosz katonai győzelem belföldre és – egészen eltérő érvekkel – külföldre irányuló ideológiai utóvédharcai közepette azonban Moszkva gőzerővel folytatja a gazdasági térfoglalást. De egyelőre nem a történelme folyamán ki tudja, hányadszor válságövezetté vált Kaukázusban, ahol a nyugati világ az 1915. évi örmény népirtás óta elképzelhetetlen török–örmény megbékülés látványos gesztusaival – többek között a török és az örmény elnök közös jereváni focimeccs-látogatásával – igyekszik előkészíteni, hogy Jereván átvegye azt a szerepet, amelyben a vehemensen oroszellenes grúz vezetés megbukott.
A katonai akcióval a Kremlnek ugyanis sikerült meghiúsítani az azeri kőolajat Törökországba szállító grúziai vezetékek biztonságához és vele az Oroszországtól független energetikai hálózatokhoz fűződő reményeket. A Kaukázusban egyelőre nincs több dolga – különösebb hírverés nélkül ellenben folytathatja a terjeszkedést a stratégiailag nem kevésbé fontos Balkánon és a Földközi-tenger vidékén. Méghozzá egyszerre Olaszország déli tartományaiban és Szerbiában.
A grúziai háború napjaiban a Gazprommal szemben a politikai szerepvállalást többnyire elkerülő Lukoil első embere, Vagit Alekperov megállapodott Alessandro Garronéval, a dél-szicíliai Priolo város közelében lévő, főleg az Európában óriási keresletnek örvendő kerozint gyártó ISAB kőolaj-feldolgozó elnökével, hogy az oroszok által már az 1990-es évek „vadkeleti privatizációjakor” megkedvelt közös vállalati formában társulnak. Alekperovék már régóta igyekeztek megteremteni a kitermelés-feldolgozás-eladás gazdaságos logisztikai láncolatát, de sorra visszautasításra találtak az orosz tulajdontól tartó európai államokban a lengyelországi Gdansktól a litvániai Mazeiku naftán át egészen a görög Hellenic Petroleumig.
Most viszont – miután az év végéig minden jel szerint Brüszszel is áldását adja az olasz–orosz frigyre, és mindkét érintett országban lezárul a hosszadalmas jogi procedúra – a Lukoil 49 százalékos részvénycsomaghoz jut az ISAB-ban. Leonyid Fedun, a Szovjetunió végnapjaiban bejegyzett Lukoil változatos oligarchapályát befutott főrészvényes-alelnöke nem véletlenül nyilatkozott úgy, hogy a létrehozandó vegyes vállalat lesz az orosz cégóriás előretolt állása a térségben: a vállalat vezetői kész ténynek tekintik, hogy a megállapodás értelmében öt év múlva az olasz cég százszázalékos tulajdonosai lesznek. De az üzlet már jövőre 60 százalékkal növeli a Lukoil Oroszországon kívüli feldolgozókapacitását, biztonságosabbá téve a vállalt exportkötelezettségek teljesítését. Ráadásul lehetővé válik, hogy csúcsra járassák a most még viszonylag kis kapacitással működő novorosszijszki terminált, amelyen orosz kőolajat küldenek majd Priolóba.
A grúziai háború árnyékában született másik megállapodást a Gazprom kőolajvállalata, a Gazpromnyefty kötötte a szerbiai NIS kőolaj-feldolgozó holdinggal, amelynek 51 százalékát az államtól, 20 százalékát pedig Belgrád utólag benyújtott követelése értelmében – anélkül, hogy ezért további tulajdonosi jogokat kapna – magánszemélyektől kellett megvásárolnia.
Az oroszok mind a szicíliai, mind a belgrádi alku során szokatlanul engedékenynek mutatkoztak. Alekperovék belementek, hogy az új közös vállalat döntéshozói körét fele-fele arányban adják az olaszok és az oroszok. Belgrádban pedig a NIS állami tulajdonrészének eladásáról szóló megállapodás parlamenti jóváhagyását követő – a vételárat újfent keveslő – szerb tiltakozások elhallgattatására gyorsan felajánlották, hogy megduplázzák a vételár részét képező 500 millió eurós befektetési kötelezettségvállalást.
Mindez egy ügyesen összehangolt, kézi vezérelt gazdaságpolitika része, amely ügyel a részletekre. Még annak is lélektani üzenete van, hogy a hét végén a kőolaj- és földgázügyekre szakosodott orosz honlap dísze az erőtől duzzadó, félmeztelen Vlagyimir Putyin fényképe volt.
A szerző az ELTE tudományos főmunkatársa
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.