EU-tagsági tudatzavarok

Az elmúlt hetekben több megyei központba is ellátogathattam, ahol eredetileg – amúgy az Európai Parlament szervezésében – a regionális sajtó számára rendeztek félnapos tájékoztatást az EU aktuális ügyeiről. Nem lehetett nem felidézni, hogy ugyanezeken a helyeken, ugyanilyen „uniós” sajtóbeszélgetésekre öt-hat éve pótszékeket kellett berakni, hogy a 25-30 fősre tervezett tájékoztatón megjelent 40-45 munkatársat le tudják ültetni. Ezúttal két regionális központban is csak hárman jelentek meg; ehhez képest akár rekordnak is tekinthető, hogy két további megyében már összegyűlt hat-nyolc érdeklődő. (Kár, hogy a fele alig egy óra múlva elment. Pedig az egyik tájékoztatón az EU-ügyi szakállamtitkár beszélt éppen, akivel aligha találkozhatnak mindennap.)

„Mintha a taggá válással kihúzták volna a dugót” – jegyezte meg erről egy EU-tanácsadó cég vezetője, aki még emlékszik arra, hogy a belépés előtt évente több csoport brüsszeli látogatását kellett megszervezniük, lett légyen szó polgármesterekről vagy magyarországi civilszervezetek munkatársairól. Ezek mára elmaradtak. „Azzal, hogy beléptünk, a dolog kuriózuma is láthatóan megszűnt” – tette hozzá. Ma, ha valaki egyáltalán politizál, az megáll az aktuális kormányválságok kérdésénél, és eszébe sem jut, hogy a magyar valóság lassan fél évtizede immár egy tágabb – uniós – keret szerves részeként formálódik.

Pedig az ember azt gondolná, hogy ha egy sokprofilú klubba belépünk, akkor igazából azt követően próbálnánk megérteni a benti élet lényegét, működését, az élvezhető adottságokat és a teljesítendő kötelezettségeket, hogy ez tagként közvetlenül is érint minket. Nem akkor, amikor még csak kívülről méregetjük a székhelyül szolgáló épületet. Főként, hogy a benn – köröttünk, velünk és nekünk is – zajló élet mindennapjainkat érintő fejlemények sorával van tele.

Azt, hogy olcsóbbak lettek – EU-intézkedésre – a mobiltelefonos „barangolási” (roaming-) díjak, vélhetően sokan észrevették. De arról vajon például hányan tudnak, hogy a „harmadik távközlési csomag” napjainkban zajló vitáiban olyan célokról van szó, mint hogy a fogyasztó egy napon belül – száma megőrzésével – szolgáltatót válthasson, vagy hogy a rádióspektrumok hasznosításával megfizethető áron eldugott helyekre is eljusson a széles sávú internet? Hányan hallottak mondjuk a „harmadik vasúti csomagról”, amely idővel bizonyos vonatkésések esetére akár kárpótlás fizetését is lehetővé teszi? Tudatosította-e bárki, hogy az európai bizottsági energiacsomag körüli vita hány ponton módosíthat a polgári fogyasztók életén is, akár az energia-összetétel változásában, akár a verseny remélt megnövekedése nyomán előálló árcsökkenésben? Hallott-e bárki a nem EU-országokból érkező munkavállalóknak – például az ukrajnai és a vajdasági magyaroknak – majdan esetleg adható „kék kártyák” lehetőségéről, amellyel úgy vállalhatnak legálisan munkát uniós államban – tehát Magyarországon is –, hogy ez nem jelent számukra bujkálást vagy újkori rabszolgasorsot? És mennyi minden még!

Lobbisták, civilszervezetek, médiamunkatársak mára már megtanulták, hogy minden, a Kossuth téren elhatározott fejleményt árgus szemekkel figyelemmel kövessenek. Vajon mennyi idő kell még annak tudatosításához, hogy ugyanígy „magyar ügyekről” (is) döntenek 2004 óta Brüsszelben, Luxembourgban, Strasbourgban is? A dolgok ugyanis akkor is történnek, ha nem veszünk róluk tudomást. Jó lenne mielőbb tömeges méretekben is ráébredni: az EU 2004 óta nem „külpolitika”, hanem – mindenkor általunk is formált és minket is érintő – belpolitika, belgazdaság. Az EU „mi vagyunk”, és figyelmen kívül hagyásával nem egy külső, idegen valamit, hanem saját életünk formálását ignoráljuk.

A szerző a BruxInfo EU-szakérője