Keleti kockázatok

Az elmúlt öt év prosperálása után mostanában nehezebb idők járnak a világgazdaságban. Először, a tavaly nyári hónapoktól megugrottak az energia- és az élelmiszerárak: drasztikus árnövekedésük világszerte gyorsuló inflációhoz vezetett. Ma úgy tűnik, ezen a kritikus perióduson egy év után nagyjából túljutottunk, 2008. nyári hónapjai óta vitathatatlanul enyhülőben az inflációs nyomás. Ezzel együtt más makrogazdasági kockázatok felerősödtek: a világgazdaság és a világkereskedelem motorját adó amerikai és kínai gazdaságok lassulása után az európai folyamatokat meghatározó német növekedési kilátások is számottevően romlanak. Németország – és az egész eurózóna – GDP-je az utolsó két év 3 százalékot közelítő bővülése után az idén 1,5–2 százalék közötti ütemben, jövőre kevesebb mint 1 százalékkal nő. Ráadásul mindez olyan időszakban történik, amikor a nemzetközi pénzpiaci kockázatok is emelkednek, miután az amerikai pénzügyi rendszer zavarai felerősödtek. Felmerül a kérdés: az uniós csatlakozás óta növekedési rekordokat döntő közép-európai gazdaságok, illetve a régiós növekedési trendektől eltérő – államháztartási stabilizációra kényszerülő és alacsony GDP-bővülést mutató – magyar gazdaság mennyire képes megbirkózni a romló külső feltételekkel?

Amikor egy évvel ezelőtt az inflációs nyomás felerősödött, azt tapasztalhattuk, hogy ez a kevésbé fejlett új EU-tagországokat, vagyis Bulgáriát, Romániát és a balti államokat jobban érintette, mint a visegrádi négyeket. A cseh, a szlovák, a lengyel és a magyar gazdaság a romló inflációs környezetben árfolyam-erősödéssel reagált, és így jelentősen tompítani tudták a külső árhatások begyűrűzésének inflációt emelő hatását. A két balkáni és a három balti országban ugyanakkor az inflációs problémák tartósabbnak tűnnek: árfolyam-erősödés hiányában nemcsak az energia- és az élelmiszerárak nőttek drámai mértékben, de a többi termék és szolgáltatás ára is lényegesen gyorsabban emelkedett, mint a közép-európai gazdaságokban. Első látásra azt gondolhatnánk, a reakciók hasonlóak lesznek a mostani pénzpiaci kockázatvállalási étvágy csökkenésével párosuló növekedési dekonjunktúra periódusában is: vagyis miközben a visegrádi országok – köztük Magyarország is – viszonylag jól ellenállnak, addig a balti és a balkáni államokban súlyosabbak lesznek a következmények.

Ez azonban távolról sem bizonyos. Egyrészt valószínű, hogy a német növekedés lassulása inkább a feldolgozóipari exporttól különösen erősen függő cseh, szlovák, magyar és kisebb mértékben a lengyel, a bolgár és a román növekedési kilátásokat rontja – ezt persze a piaci szolgáltatói ágazatok dinamizmusa kompenzálhatja, és Lengyelország, Románia, Bulgária, illetve részben Szlovákia esetében minden bizonnyal kompenzálni is fogja. Másrészt a balti országok és Bulgária ütőkártyája ebben a helyzetben az, hogy eltörpülő mértékű államadósságuk, valamint fegyelmezett államháztartási gazdálkodásuk miatt kevesebb külső forrás bevonására szorulnak. Szerencsésnek mondható az is, hogy Észtország és Lettország jórészt még a pénzügyi válság tetőzése előtt túljut(ott) a korábbi túlfűtöttség utáni elkerülhetetlen növekedési korrekción, ahogy Magyarország ugyancsak maga mögött tudja már a fiskális stabilizáció legbrutálisabb periódusát. Mivel az új EU-tagországok pénzügyi intézményrendszere meglehetősen stabil, meghatározó anyabankjaik pedig kockázatos tengerentúli ingatlanpiaci üzletekbe nem igazán bonyolódtak, arra számíthatunk, hogy nagyobb baj nélkül, átlagosan 1 százalékpont körüli növekedéslassulás mellett átvészelik majd a következő kritikus egy évet. Fokozott kockázattal legfeljebb a gazdasági túlfűtöttséggel jelenleg szembesülő román és litván, esetleg a bolgár gazdaság esetében számolhatunk.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója