Ki nevet a végén?

Bár a világgazdaságot fenyegető recesszió okának sokan az épp egy éve kipattant amerikai másodlagos jelzálogpiaci válságot tartják, az azonban valójában csak a szikra volt. Hiszen az a globális egyensúlyhiány, amely leegyszerűsítve az amerikaiak túlfogyasztásával és az azt finanszírozó ázsiai – főként kínai – hitelekkel írható le, nem akkor kezdődött. A veszélyekre figyelmeztető közgazdászoknak épp az okozott talányt, hogyan lehet egy ilyen helyzetet hosszú évekig fenntartani. Számukra csupán az volt a kérdés, mikor és milyen módon következik be az elkerülhetetlen korrekció.

A subprime válság elegendőnek bizonyul ahhoz, hogy az instabil állapotot fenntartó feltételek egyik lábát kiüsse. A felelőtlen ingatlanhitelezésben magukat megégetett bankok nemcsak más pénzintézeteket rántottak magukkal, de az eddig nyakló nélkül fogyasztó amerikai polgárokat is a nadrágszíj összehúzására kényszerítették. A kérdés innentől kezdve már csak az volt, mennyire drámai lesz a végkifejlet. Az azonnal bedobott monetáris és fiskális mentőövek a jelek szerint segítettek a legrosszabb elkerülésében, s a második negyedévben – nagy meglepetésre – már 3,3 százalékkal nőtt az évesített GDP-mutató az Egyesült Államokban.

Bár a történet a hét eleji pénzintézeti válsághírek nyomán újabb fordulatot vehet, így utólag visszatekintve ez mégsem az a forgatókönyv, amelyre akár fél évvel ezelőtt is számított a legtöbb elemző. Akkor szinte mindannyian azt mondták, az Amerikát fenyegető recesszió elhúzódó lesz, Európa viszont viszonylag kis áldozatokkal átvészeli majd a krízist, hála a fegyelmezettebb hitelezési gyakorlatnak, illetve a feltörekvő piacok továbbra is erős importjának. Később kiderült, az utóbbiból főként az amerikai exportőrök profitálnak, köszönhetően az időközben történelmi mélységekbe süllyedő dollárnak.

A folyamatoknak tehát globális szempontból kedvező elemei is vannak, hiszen igen látványosan kezd mérséklődni a korábbi egyensúlyhiány, miközben ennek ára, a mindenkire átterjedő gazdasági lassulás – eddig legalábbis – korlátok között maradt. Az amerikai export szárnyra kapott, a kínai kivitel növekedési üteme viszont látványosan lassul, így a két kulcsszereplő között hosszú évek óta fennálló egészségtelen kereskedelmi szerkezet kezd helyreállni. Eközben persze drámai átrendeződések zajlanak le a két ország viszonyában: az amerikai átlagemberek kínjaival szemben a kínai fogyasztók elkezdtek költeni. A másik fontos mozzanat, hogy a korábbi hitelezőkből befektetők váltak, az olcsóvá vált amerikai vállalatok, pénzintézetek közül egyre többen az ázsiai vagy a Perzsa-öböl menti tulajdonosok kezében kötnek ki.

Az egyensúly helyreállásának az árát tehát alaposan megfizetik az amerikaiak, váratlanul nagy vesztesnek számít azonban Európa is, amely egyébként vajmi keveset tehet a mostani bajokról. Az eurózóna évesített szinten 0,8 százalékkal zsugorodott a második negyedévben, erre 2001 óta nem volt példa. Nem elég, hogy az erős euró miatt szűkültek a kontinens exportőreinek lehetőségei, a belföldi fogyasztók sem nyitják ki pénztárcájukat. Spanyol- és Írországban az ingatlanpiaci összeomlás okoz máshol is érezhető hatásokat, más államokban a hitelkondíciók szigorodása veti vissza a beruházásokat. Az Európai Unióban nincs esély egységes fiskális ösztönzők gyors elfogadására, az Európai Központi Bank pedig harapófogóban van: a receszsziós veszély ellenére elsőrendű feladata az inflációs nyomás megfékezése.

A dollár legutóbbi erősödése és az olajárak csökkenése, valamint az amerikai pénzügyi válság újabb felvonása ismét átrendezheti a globális képet. Ezért még mindig csak találgatni lehet, melyik modell kerül ki végül jobban a jelenlegi válságból: az ingadozó, de gyorsan alkalmazkodó amerikai, a biztonságra törekvő, de lomha európai, vagy – nevető harmadikként – az államkapitalista kínai.

A szerző a Világgazdaság rovatvezetője