Kínos kérdések

Egyre nagyobb viharokat kavarnak Magyarországon is a gazdasági haszonállatok tartási körülményei. Látható, hogy bizonyos nyugat-európai fogyasztói körök és állatvédő csoportok mind komolyabb jelentőséget tulajdonítanak e kérdésnek, és a hazai piaci szereplőknek ezután várhatóan még inkább számítaniuk kell itteni tiltakozásaikra is.

Sajnos meg kell állapítani, hogy a leölésre ítélt állatok a telepeken nyomorúságos helyzetben vannak, még ha a termelők ma már igyekeznek ügyelni a kényelmi szempontokra is. És a kép annál visszataszítóbb lehet, minél intenzívebbek az állattartás feltételei. Régebben legalább megvolt a háztáji kapirgálós baromfiudvarok illúziója, míg mostanra az állattenyésztési tevékenység mindinkább nagyüzemekbe helyeződik át.

Az állattartás koncentrálódása ugyanakkor törvényszerű folyamat, hiszen az életmód változásával a városokba tömörülő lakosság egyre nagyobb hányada szakad el végérvenyesen a falusi életformától, miközben a „régi öregek” kihalnak. Így a fogyasztói igények biztonságos kielégítése csak nagyüzemi keretek között képzelhető el. És akkor nem beszéltünk a világpiaci versenyről, amely a hatékonyságnövelő állattenyésztési koncentrációt – közgazdasági szempontból is – megköveteli.

Az emberek többsége e helyzetet – alapvetően közömbösségből – tudomásul veszi, egy részük viszont aktivistaként fellépve változtatásokat akar. Ilyen a bécsi székhelyű Négy Mancs alapítvány is, amely most a magyar libatömés ellen indított kampányt, gazdasági kárt okozva ezzel a hazai baromfipiac vezető cégének számító Hungeritnek.

Ha mindentől elvonatkoztatunk, igaza lehet a Négy Mancsnak, hiszen a tömés valóban nem minősíthető állatbarát tevékenységnek. Ilyen alapon viszont minden állattenyésztési ágazatot be kellene tiltani, hiszen az állatoknak valamilyen mértékben mindegyikük szenvedést okoz. De mi kerülne akkor a boltokba, ahonnan a húst az állatvédők is megveszik?