Kötelező konszenzus

Eljárt az idő a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás (kgfb) jelenlegi szabályozása felett – ennyiben nagyjából össze is foglalható a közös nevező, amelyet az érintett felek – a biztosítók, a pénzügyi tárca és az autósok is – fenntartás nélkül elfogadnak. Ennek megfelelően érthető, hogy a „kötelező” szabályozásának módosítása finoman szólva sem halad gördülékenyen, és minden egyes eddig felmerült változtatási elképzelésről csak az ötlet szintjén lehet beszélni, hónapok óta bármikor előhúzható témát szolgáltatva a pénzügyi sajtónak.

Kívülről szemlélve az eseményeket, a konszenzus hiánya egyértelműen azzal magyarázható, hogy igen komoly ellentétek feszülnek az egyes szolgáltatói csoportok között, és a biztosítók, illetve az ügyfelek viszonyában is.

A legsarkalatosabb vitapont természetesen a kampány létének, illetve nemlétének a kérdése. A váltási időszak eltörlése első látásra teljesen érthető lépésnek tűnhet. Igen ám, de jönnek bizonyos piaci szereplők, és aggódva figyelmeztetnek, a kampány megszűnése korlátozná a versenyt, hiszen megugranának az árak, és sérülne a transzparencia a piacon. Ez az érv viszont kicsit átlátszónak tűnik: inkább arról lehet itt szó, hogy az ügyfélkörépítésben érdekelt kis biztosítók, illetve az online alkuszok helyzete válna sokkal nehezebbé (utóbbiak gyakorlatilag csak a kampány két hónapjából élnek), így teljesen érthető, hogy igyekeznek megakadályozni – vagy legalábbis lassítani – ezt a változtatást. Nem jönne jól egyébként a kampányidőszak gyors megszüntetése az új piaci szereplőknek – az MKB leányának és a Wabardnak – sem. Eléggé nehéz ugyanis úgy kgfb-ügyfélkört építeni, hogy legyen olcsó az ajánlat, ám közben a cégnek is megérje a szolgáltatást (legalább hosszú távon) nyújtani.

A jelek szerint azt sem sikerült belátniuk a hazai piaci szereplők egy részének, hogy a kötelező biztosítás – amelynek egyébként alig 120 milliárdos a piaca – csak egy bizonyos üzemméret fölött lehet nyereséges. Magyarul: igen sokat kockáztat az a társaság, amely a kampányidőszakot kihasználva dömpingáron próbál ügyfeleket behozni. Persze lehet szépíteni a képen különböző árukapcsolásokkal, de hosszú távon akkor is elkerülhetetlenné válik, hogy emelkedjenek az árak a piacon, és netán mérséklődjön a torta felosztásában érdekelt szereplők száma is.

Az is teljesen logikus, hogy a direkt kárrendezés bevezetését – amikor minden esetben az ügyfél saját biztosítója fizeti ki a járműben keletkezett kárt – csak a nyilatkozatok szintjén támogatják a piaci szereplők, hiszen ennek megjelenése egyrészt felvetné a fizetési csúszások problémáját, másrészt nyilvánvalóan elszaporodnának az elszámolási viták az adott káreseményben érintett biztosítók között.

A konszenzus hiányáról ugyanakkor nemcsak a biztosítótársaságok tehetnek, hanem a hazai lakossági pénzügyi kultúra közmondásosan alacsony szintje is. Amíg ugyanis egy autósnak vagy motorosnak az ár az egyetlen szempont a szolgáltató kiválasztásánál, addig senki ne várjon csodákat a piacon. Vagyis a magyarországi gépjármű-tulajdonosok még nem jutottak el odáig, hogy a kgfb-t ne egy külön névvel ellátott adónemnek tekintsék, hanem egy szolgáltatásnak, amely nem mindegy, hogy mit nyújt nekik, ha netán komoly károkat okoznának más autójában és azon keresztül a sajátjukban is.

Ilyen körülmények között tehát nem csoda, hogy a pénzügyi tárcánál hosszú hónapok alatt is csak addig jutottak el, hogy egyszerűbbé, a károsultak érdekeit jobban szem előtt tartóvá és átláthatóbbá kell tenni a hazai szabályozást. Ha pedig az új kgfb-rendeletet (vagy törvényt?) valóban olyan széles konszenzusra alapulva óhajtják elkészíteni, mint ahogy azt kommunikálják, néhány ív papírra még biztosan szükség lesz a végleges szövegezésig.

A szerző a Világgazdaság munkatársa