Lex Mol 2.

Robin Hood már a hazai energiacégek kertje alatt ólálkodik. Amelyek egyelőre nem hiszik el, hogy a kormány az „igazságos rabló” jelmezébe bújva valóban kifosztja őket, hogy aztán a pénzt szétossza a távfűtéses lakásban élő rászorultaknak. Pedig csak a bankokra kell nézniük, amelyek még ma is fizetik a rájuk 2005-től – ugyanúgy két évre – kivetett különadót.

Magyarországon persze nem szokatlan az átlagnál jobban menő társaságok zsebében turkálni. Legfeljebb megmosolyogtató, hogy 2005-ben még a Fidesz jött elő az áramcégek „luxusprofitjának” a letörésével, amelyet akkor az MSZP még „politikai blöffnek” nevezett. Mára már szerepet cserélt ez ügyben a két nagy párt: a szocialisták – részben az uniós bátorítás nyomán – élni akarnak a lehetőséggel, míg az ellenzék inkább áfacsökkentéssel kezelné a problémát.

Ha valamely ágazatban – azonos kockázat mellett – tartósan magasabb tőke- és eszközarányos nyereség keletkezik, mint máshol, ott vagy a piac, vagy az állami szabályozás nem működik megfelelően. Ha nem működik, akkor azt kell orvosolni. Az „extraprofit” ötletszerű elvonása azért káros, mert más piaci szereplőkre nézve is kiszámíthatatlan üzleti környezetet idéz elő, és azokat is bünteti, akik nagyobb nyereségüket a hatékonyabb gazdálkodásuknak köszönhetik. Különösen nem szerencsés mindezt olyan, valóban támogatandó célok kitűzésével összekötni, mint a távfűtés korszerűsítése vagy az energiatakarékosság ösztönzése.

Végül még egy érdekesség. A tavalyi nyereségadatok alapján az új adótól remélt 30 milliárd forint oroszlánrészét a Mol fizetheti be. Ha úgy vesszük, ez nem lenne nagy ár az olajvállalat ellenséges felvásárlását megnehezítő, pont egy éve elfogadott „lex Mol”-ért. Csupán az a bökkenő, hogy mindkét törvénynek voltak és lennének olyan kárvallottjai, akik mit sem tehetnek az egészről.