Mit üzen a statisztika?

Sajnos már meg sem lepődünk, amikor olyasfajta jövedelemstatisztikákkal, az átlagbérre vonatkozó nemzetgazdasági szintű kimutatásokkal találkozunk, amelyek a legkevésbé sem egyeznek napi munkaerő-piaci tapasztalatainkkal. Az effajta kimutatások elemzésére, áttekintésére, megvitatására mindazonáltal érdemes lehet annyi időt szánnunk, hogy aztán a megfelelő jelentést tulajdoníthassuk nekik.

A nyilvános szakmai vitáknak már 2006-ban gyakori témájává vált a jövedelemstatisztikák megbízhatósága és azok valós üzenete. Akkoriban talán leginkább az az állítás borzolta a kedélyeket, miszerint a hazai munkavállalók több mint 40 százaléka minimálbéren lenne foglalkoztatva. Ezen kimutatások valós mivoltát persze olyannyira nem feltételezte senki, hogy hamar újdonsült, eredetileg a szigor szellemében fogant szabályok láttak napvilágot. Ezek például nem csupán a minimálbérre, hanem annak duplájára tették kötelezővé a járulékfizetést, illetve annak hiányában hatósági ellenőrzéssel fenyegettek. S hogy, hogy nem, mára lényegesen megcsappant a minimálbérre bejelentettek köre, az alig néhány százezerre tehető, s a két éve még minimálbéren foglalkoztatottak jóval nagyobb hányada magasabb jövedelmi viszonyokról szolgáltat adatot.

Persze a bejelentett jövedelmek nagyságrendje, úgy tűnik, meglehetősen pontosan képezi le a jogszabályi környezet által támasztott elvárásokat. A 2008 első fél évére a nemzetgazdaság teljes egészére kimutatott átlagkereset kísérteties módon nagyjából a minimum-járulékalap összegét tükrözi vissza. Meglehet, hogy a szabályozási szigor hatása csak korlátozottan képes érvényesülni.

Könnyen erre a következtetésre juthatunk már csak akkor is, ha figyelembe vesszük a stastisztikák azon megállapítását, miszerint a közigazgatásban lényegesen jobbak a kereseti viszonyok, mint a versenyszférában. Eközben a napi tapasztalatok alapján legfeljebb a jövedelemeltitkolásra adódó lehetőségekben mutatható ki ilyesfajta különbség. A 2006. első negyedéves állapotokhoz képest ráadásul a közigazgatásban nem volt érdemi átlagbér-növekedés, így az ebben a szektorban elérhető bérelőny valóságos mivolta még inkább kérdéses.

További iparágakat vizsgálva azt láthatjuk, hogy míg például a pénzügyi szektorban a legkedvezőbbek a bérezési viszonyok, azok ugyancsak nem változtak jelentősen 2006 első negyedévéhez képest. Persze feltételezhetjük, hogy ezen szektor a minimum-járulékalapot eleve lényegesen meghaladó kereseti viszonyaival és egyébként szigorú szabályozási környezetével a legkevésbé ad lehetőséget a jövedelemeltitkolásra. Ehhez képest olyan iparágakban, mint a mezőgazdaság, építőipar, kereskedelem vagy vendéglátás, szembetűnő a 2006 óta mutatkozó átlagbér-növekedés.

A minimálbér duplájából mint elvárt jövedelemből kiinduló szabályozási rend, úgy tűnik, jócskán érvényesíti kedvezőtlen hatásait is. Sajnos ma már szinte minden iparágban tapasztalható az a fajta magatartás, amely ehhez a jövedelemszinthez igazítja legális bérezési gyakorlatát, s úgy igyekszik egyedi versenyelőnyt elérni, hogy olyasfajta piaci árazási gyakorlatot alakít ki, amely mellett a teljes, valós fizetések bejelentése és bevallása lehetletlenné válik. Ma már irigylésre méltó az a cégvezető, akinek kulcspozíciót betöltő munkatársait nem próbálták olyan ajánlatokkal elcsábítani, hogy alacsonyabb bejelentett jövedelem melletti rugalmas fizetési technikákkal ígértek jobb kereseti viszonyokat, vagy aki a versenytársaktól nem tapasztalt olyan árazási technikákat, amelyek legális bérezés mellett nem lennének fenntarthatók.

Természetesen ezek a piaci jelenségek statisztikai módszerekkel nehezen lennének felmérhetők, összegezhetők és kimutathatók. Így jelenleg azzal kell megelégednünk, hogy amennyiben – akár piaci stratégiánk kialakítása, akár jogszabályok előkészítése során – a jelenleg elérhető jövedelemstatisztikákból indulunk ki és azokra alapozzuk döntéseinket, akkor egy dologban lehetünk biztosak: hogy tévedünk.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója