Peking: hol rontottuk el?

Három olimpiai arany! Az elmúlt nyolcvan évben nem fordult elő, hogy ilyen kevés elsőséget gyűjtöttek volna be a nyári játékokon sportolóink, holott korábban jóval kevesebb érmet osztottak ki. Az emberek csalódottak, hiszen nem ehhez szoktak, és mellesleg az előzetes felmérések szerint nyolc aranyat vártak. Ez pedig éppen elegendő ahhoz, hogy a sport a belpolitikai háború egyik központi témájává váljon. Még sehol sem volt az olimpia vége, de Schmitt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke máris a sport az állami támogatás elégtelenségével magyarázta az általa jósoltnál gyengébb szereplést, a játékok után pedig egyre inkább felerősödött a véleményét osztók hangja.

A kormány pedig ahelyett, hogy tervekkel vagy – urambocsá! – egy kidolgozott koncepcióval válaszolt volna a támadásokra, belement a játékba, s népszerűségi döntésekkel próbálta meg eltussolni a vártnál gyengébb eredményeket. Mintegy 100 millió forintot költöttek el arra, hogy emelt díjazásban részesülhessen a zsinórban a harmadik olimpiai aranyat szállító vízilabda-válogatott, és 20 milliós plusztámogatást kaptak a két elsőséget begyűjtő kajak-kenusok is.

Igen nemes gesztusok, a probléma csak az, hogy egyrészt mindenki látja ezeknek a népszerű döntéseknek a célját, így eredményességük megkérdőjelezhető, másrészt nem ez az állam feladata. Talán nincs is még egy olyan ország, ahol ekkora összeget juttatna az állam olimpiai helyezett sportolóinak. A legtöbb helyen néhány millió forinttal elintézik az aranyérmeseket is, a többi részt pedig – ez gyakran nagyságrendekkel több, mint az állam által nyújtott jutalom – más fizeti: keleten (Oroszország, Kína) a mecénások, míg nyugaton a szponzorok.
Hogy akkor mi az állam feladata? Nagyon egyszerű: el kellene érni, hogy a sportban is megtörténjen végre a rendszerváltás. Erre ugyanis az elmúlt 18 évben nem került sor.

A legtöbb sportágnak továbbra is az állami támogatások jelentik a legfőbb bevételi forrást, arra apellálnak, az üzleti szférából egyelőre – tisztelet a kivételnek – vajmi kevés pénzt tudnak kisajtolni. Így pedig egyáltalán nem meglepő, hogy a magyar sport valóban alulfinanszírozott. Sőt, ennek tudatában tényleg azt kell mondanunk, hogy nem a mostani három arany a kellemetlen meglepetés, hanem az elmúlt négy olimpia 7–11 elsősége ment csodaszámba, az itthoni viszonyok ugyanis nem indokolnak ilyen eredményeket.

A sport alulfinanszírozottságát tehát semmiképpen nem az élsportra fordított nagyobb állami kiadásokkal kell megszüntetni. A versenysport ugyanis ma már a világ majdnem minden részén üzleti alapokon működik. Azaz normál esetben önfenntartó. A kormánynak a professzionális sport területén tehát az lenne a feladata, hogy végre megteremtse annak a lehetőségét, hogy ez Magyarországon is megvalósulhasson, a hazai sikersportágak leküzdhessék a kis piac okozta akadályokat, s elő tudják teremteni a működésükhöz szükséges anyagi javakat.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a költségvetésből húzzuk ki a sportnak utalt összeget. Ellenkezőleg: az államnak így is komoly feladatai vannak a sportban. Azonban nem elsősorban az élsportot kell támogatnia, hanem a versenysport bázisát jelentő tömegsportot. Az utánpótlás-nevelésről, az egészséges életmódról, az iskolai sport fejlődéséről szükséges gondoskodnia, ezeken a területeken ugyanis sokkal nehezebb az üzleti szférából forrásokat keríteni.

Márpedig hazánkban az előbb felsorolt területeket igencsak elhanyagolják, s ez hosszabb távon egy a pekinginél is nagyobb pofonhoz vezethet. Ha ugyanis nincs tömegsport, szép lassan elfogy az élsport bázisa, s így természetesen fokozatosan csökken az esély a sikeres olimpiai szereplésre. Akkor pedig örülhetünk, ha jön a három arany.

A szerző a Világgazdaság munkatársa