Tényleg az infláció ellen kell harcolni?

Az adott helyzet bajok tömegének a melegágya, mert a két diagnózis közül az egyik szükségszerűen helytelen. Ha a világ vezető jegybankjai addig emelik az irányadó kamatokat, amíg az elégtelen globális keresletet kell a fő problémának tartani, akkor súlyos depresszió kockázatával játszanak. Ha pedig nem emelik a kamatokat az idő alatt, amíg gyors a drágulás üteme, akkor az árszínvonal erőteljes megugrása fenyeget, az inflációs várakozások meglódulásával és a makacsul érvényre jutó ár-bér spirállal egyetemben. Ezekre a hetvenes évek szolgálnak példával, a kezelésükre pedig csak egy későbbi, mély depresszió árán lenne mód.

Az adott helyzet kezelésére magam – ez alkalommal – a baloldal javaslatát látom helyénvalónak a globális gazdaság posztindusztriális, észak-atlanti, központi blokkja számára. Ebben a régióban csak az infláció átfogó mutatója jelzi, hogy a gyorsuló drágulás problémát jelent, sőt azt is, hogy a folyamat egyáltalán jelen van. A foglalkoztatás költségeire számított amerikai index, vagy a fejlett ipari államok nominálbér-növekedésének mutatója nem jelez veszélyes gyorsulást. Ráadásul a magindex sem utal az infláció meglódulására.

Az Egyesült Államokban folyamatban van a jelzáloghitel-veszteségek miatti összeomlás, ez pedig a szokásos monetáris politikai feltételek közepette súlyos recesszióba vagy depresszióba taszítaná a gazdaságot. Normál időkben a jelenség kezelésére alkalmazandó Fed-válasz – a szélsőséges monetáris ösztönzés – fölöttébb erős inflációs hatással járna. A mostaniak azonban nem normális idők. A Fed monetáris politikája nem volt alkalmas arra, hogy elhárítsa az amerikai recessziót, bár ez utóbbi megítélésével óvatosnak kell lenni, mert olyan csekély mértékű, hogy sokan azt is kétségbe vonják, vajon igazi-e.

Az Európai Központi Bank magatartása annyiban emlékeztet a Fed által tanúsítottra, hogy a kamatszint alatta maradt az infláció átfogó mutatója szerinti rátának. Az intézmény által alkalmazott monetáris politika ennyiben akár helyénvaló is lehetne, mivel a GDP Nyugat-Európában is esik.

Röviden fogalmazva azt mondhatnánk, hogy a központi bankok az Atlanti-óceán mindkét partján reagáltak az inflációra, de nem reagálták túl azt. Ha ehhez figyelembe vesszük azt, mennyi likviditást juttattak a gazdaságba a jegybankok, akkor különösen elégedetten nyugtázhatjuk, hogy a pénzügyi válság következményei nem indítottak el egy általános ár-bér spirált, ami egyébként várható lett volna.

Az infláció átfogó (headline) mutatója mindezek közepette megugrott, és egyáltalán nem meglepő, hogy a jelenség a lapok címoldalaira került. A dolog mögött három fejlemény húzódik meg. Először is, a világ – legalábbis ez időre – elért a bevonható erőforrások határára, ez a megfelelő árak erőteljes emelkedésében nyilvánul meg. Az olaj és más nyersanyagok drágulnak, miközben a munkaerő és a tőke – mint termelési tényező – olcsóbbá vált. Ennek a viszonylagos áreltolódásnak az eredménye jelent meg az infláció átfogó adatában.

Másodszorra, az amerikai gazdaságon belül – a dollár jelenlegi árfolyama mellett – erőteljes importált infláció is megjelent. Az amerikai fogyasztók létfenntartási költségeinek szintje megemelkedett, ettől szegényebbnek tartják magukat. Ebben természetesen közrejátszott az is, hogy a korábbi globális egyensúlyhiány közepette indokolatlanul gazdagnak érezhették magukat. Az amerikai fogyasztók számára fájdalmas a globális egyensúly helyreállása, ez az átfogó infláció megugrásának formájában jelenik meg előttük. Az adott viszonyok közepette azonban az infláció elleni harc előtérbe állítása fölöttébb helytelen volna, mert a folyamat még fájdalmasabb lenne az amerikai fogyasztók számára, és céltalannak is bizonyulna.

Végezetül figyelembe kell venni, hogy Kínában a merkantilista célok szűk látókörű követése belföldön inflációt és konjunkturális túlhevülést okoz. Amerika azonban képmutató, ha ezen célok feladását követeli, mert odahaza hasonló, túlzott ösztönző lépéseket foganatosít. A kínai, belföldi, kompetitív leértékelés hatása akkor lenne mérsékelt, ha a Fed és a pekingi központi bank összehangoltan hajtana végre monetáris szigorító intézkedéseket.

Az árfolyam-manipuláció révén végrehajtott kínai exportösztönzés mindig is fenntarthatatlannak látszott, mert hosszú távon elkerülhetetlenül vezetett erőteljes belföldi inflációhoz. A pekingi kurzus mindezen felül súlyos megpróbáltatást okoz a többi fejlődő államnak, mert esélytelenné teszi őket a természeti erőforrásokért folytatott versenyben. A kínai kormány ezen feltételek ellenére sem engedheti meg, hogy a nyomás hatása alatt megváltoztassa árfolyam-politikáját, hacsak az USA nem tesz viszonzásul engedményt, például a monetáris politika szigorításának formájában.

Ha így járna el Washington, akkor éppen arra nem lenne tekintettel, amiről a mostani eszmefuttatás szól: a magasabb szintű munkanélküliség jelenleg nem alkalmas eszköz a kibocsátás stabilizálásához, és kevés haszna lenne – ha egyáltalán – az árszínvonal stabilizálásában. Ráadásul az amerikai bevitel erőltetett visszafogása nem áll érdekében egyetlen exportorientált fejlődő gazdaság – benne Kína – számára sem.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora

@ www.project-syndicate.org